Rossz dolgok csak a rossz lányokkal történnek? Olvasói levél a #metoo kampány kapcsán.
Nem akarok senkivel arról vitázni, hogy mi számít metoo-nak vagy mi nem. Valószínűleg ennek a vitának inkább ott keresendő a gyökere, hogy mi számít szexuális zaklatásnak és mi nem. És ahogy pl. ez a grafikon is nagyon jól mutatja: a válasz attól függ, hogy kit kérdezünk. Hogy melyik országban él, milyen nemű és hány éves. Nyilván nagyon jó lenne, ha erre lehetne valamilyen egységesen elfogadott szabályt találni, de tudjuk, milyen kényes a helyzet: időnként nehéz meghúzni a határt egy rámenősebb udvarlás és egy enyhébb zaklatás között. Persze szeretném azt hinni, hogy minden egészséges önértékeléssel rendelkező felnőtt nő/férfi érzi, hogy hol a határ, és az egyik nem lépi túl, a másik pedig nem kiállt farkast ott, ahol nincs. De tudunk-e ilyenek lenni?
Azt is megértem, hogy mindkét részről sok a félelem és a frusztráció: az áldozat részéről, hogy meddig kellene még eltűrnie, hogy „jó esetben” csak bagatellizálják, amit átélt (de hát csak vicc volt, csak bók, de csak udvarolt, örülj, hogy tetszel valakinek), rosszabb esetben őt hibáztatják (minek ment oda, minek vette fel azt a ruhát stb.) vagy egyszerűen nevetségesnek tartják és figyelmen kívül hagyják a panaszát (te voltál a balfasz, ez nem téma, nem ügy, magánügy, ki érdekel, ne hisztizz már!). A másik részről meg ott van a félelem, hogyha egyszer, tegyük fel, részegen egy buliban elkövettem valamit, egy életre meg leszek bélyegezve? Vagy: de hát mindenki ezt csinálta, én akkor nem is gondoltam, hogy ezt nem lenne szabad…
Nem tudom, hogy lehet ebben a kérdésben teljes igazságot tenni: ha kellő empátiával viszonyulnánk egymáshoz, ha meghallgatnánk egymást, akkor ezek a helyzetek talán elkerülhetőek lennének. Ugyanakkor szerintem soha nem képezheti vita tárgyát, hogy a szexuális zaklatás nem lehet elfogadott és mindenképp szankcionálni kell (és nem feltétlen csak jogi lépésekre gondolok): főleg, ha hatalmi helyzetben történik, amikor az áldozat számára a kiszolgáltatottsága miatt különösen nehéz a helyzete. Ha ellenszegül, ha elmenekül, mindenképp csak veszíthet – becsületet, tanulmányi eredményt, munkát, karriert.
Egy átlagos nőnek gondolom magam, most már családdal, gyerekekkel, aki elmesélné, számára mit is fedhet a #metoo. Nem voltam szexuális erőszak áldozata és komoly traumám sem származott ezekből az esetekből. De volt pár helyzet, és most nem az utcai füttyögésekre és a beszólásokra gondolok. Sőt, még a mutogatós bácsikra sem a parkban és a sötét utcákon – ezeket ugyanis nem számoltam.
9 éves lehettem, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam falun. Egy napon kibicikliztem a mezőn dolgozó nagymamámhoz. Pontosan emlékszem, milyen ruha volta rajtam: piros, fehér pöttyökkel, tipikus nyári kislányruhának mondanám. Hazafele menet a faluba vezető úton elhaladtam egy férfi mellett. Nem volt ismerős, egy középkorú, ápolatlan, ellenszenves férfi volt. Kikerültem a biciklivel. Mikor elmentem mellette, utánam szólt: “De jó kis szuka vagy, milyen jó lenne felcsinálni.” Nagyon megrémültem, gyorsítani próbáltam, de remegett a lábam, a szívem a torkomban, féltem, hogy a göröngyös úton elesek, a „bácsi” utolér és az egyenlő lenne a borzalommal. Pedig igazából nem is tudtam, mit akar. A szuka szót értettem, bár emberre használva még nem hallottam addig. Úgy tudtam, hogy csak állatot hívnak így. A felcsinálni szót sem értettem, naiv voltam még. Nem tudtam, mit akar, de rettegtem és mélységesen szégyelltem magam, minden apró részletre emlékszem, arra is, hogy mozgatta a szél az akácleveleket mellettem… Nem történt semmi, de nem szexuális zaklatás ilyet mondani egy 9 évesnek? Az apák örülnének, ha a kislányaik ilyen „bókokat” kapnának?
Az iskolában a fiúk 5-8. osztályban folyamatosan tapiztak minket a szünetben, a fenekünkre csaptak. Próbáltuk megvédeni magunkat, állandóan verekedtünk velük. Megtanultunk mindenhova csoportokban járni, hogy ne legyünk kitéve a kényük-kedvüknek. (Nem, természetesen nem minden fiú csinálta, de a hangadók igen, a többiek meg mentek utánuk. És persze voltak, akik nem, külön köszönet nekik ezúton is, mert nekik hála nem vesztettük el teljesen a hitünket a férfi nemben.) Nem nagyon szóltunk már róla senkinek, megtanultuk valahogy elviselni, mint egy természeti csapást. Így megy ez, a fiúk ilyenek – gondoltuk akkor. Nekik joguk van ezt tenni, hiszen senki sem akadályozza meg őket benne, nem hittük, hogy a felnőttek ne látnák, hogy mi folyik. Kellemetlen volt, megalázó, szégyelltük a testünket, mert valami biztosan nincs rendben vele, hogy egyesek nem bírnak neki ellenállni… Mit tehettünk volna, ha bölcsebbek vagyunk?
Hetedikes koromban történt az iskolában. Óra közben, amikor a folyosón nem volt senki, el kellett mennem a tanáriba valamiért. Szembe jött egy nyolcadikos fiú, látásból ismertem, ő is engem, de nem köszöntünk soha egymásnak. Mikor elment mellettem, hirtelen elkapott és a falhoz szorított, miközben a kezét a fenekemre tette. Valami olyasmit lihegett az arcomba, hogy jó csaj vagyok és szívesen elszórakozna velem, de most mennie kell. Erősebb volt nálam, megalázva éreztem magam, megfenyegettem, hogy „megmondom”, de ezen csak nevetett, azt mondta, úgysem hisznek majd nekem. Mert ő az összes nyolcadikos osztály parancsnoka, és ő mondja majd a beszédet az évzárón. Minimális valós vagy képzelt hatalom is elég ahhoz, hogy valaki máris fölényben érezze magát.
12 éves lehettem, amikor egyszer sötétedés után mentem el kenyeret venni, még jegyre adták, a Ceausescu-korszak idején történt. Esete felé már kevesen jártak az utcákon, rendszerint kihalt volt minden. Hazafele menet a szomszéd tömbház előtt rám támadt egy csapat kamasz fiú. Körbevettek, lökdöstek, fogdostak. Nagyon megijedtem, ugyanakkor volt bennem egy hatalmas harag, felvettem egy botot, próbáltam visszaütni, védekezni. Egy adott ponton fellöktek, hátraestem egy alacsony kerítésen keresztül, amin fennakadt a lábam, a vállam és fejem hátul a földön. Teljesen mozgásképtelen és kiszolgáltatott voltam, közben az egyikük megpróbálta lehúzni a nadrágom. Akkor már megrémültem, bár nemi erőszakra nem gondoltam, mert nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Egyetlen szerencsém volt: mivel a fejem a földön volt, a számat már nem tudták befogni, így elordítottam magam, teljes torokból. Valószínűleg soha életemben nem üvöltöttem akkorát, nem is gondoltam, hogy képes vagyok rá, az egész lakónegyed zengett. A fiúk is megijedtek, hogy erre valaki biztosan odajön majd (egyébként furcsa mód nem jött senki …), és inkább elszaladtak. Fogtam, felszedtem a kenyeret a földről és hazamentem. A szüleimnek nem mertem semmit sem mondani, attól féltem, nem hiszik majd el, vagy én leszek a hibás, megint csak szégyelltem magam, bár nem tudom megmagyarázni, miért. Talán mert már belém volt oltva a gondolat, hogy rossz dolgok csak a rossz lányokkal történnek meg. Zaklatni csak a kurvákat szokták, a rendes lányok védve vannak, ugye? (A kétkedők számára: kitérdelt tréningnadrágot és katona-zöld, felül nagy zsebes, uniszex kabátot viseltem.)
Azt már egyetemistakén éltem meg, hogy a buszon hozzám dörgölődzött egy idős szatír. A pár szál, őszülő haját a fejtetőn egyik oldalról a másikra átfésülve hordta, krémszínű ballonkabát volt rajta, többször közeledett, aztán annyira rám tapadt, hogy éreztem a merevedését. Elfogott az undor, de ebből a helyzetből legalább gyorsan el tudtam menekülni. Ugyancsak az egyetemen történt, ahol többen laktunk lányok albérletben, hogy a házi bácsink rendszerint többet engedett meg magának, mint azt illet volna. Folyton ő jött beszedni a pénzt, ilyenkor többet maradt a kelleténél, kétértelmű célozgatások, véletlennek tűnő simogatások, elköszönő puszik kicsikarása, amelyek időnként a nyakra „sikerültek”. Néha beállított kártyázni egy üveg édes likőrrel, és mindig hangsúlyozta, hogy ne szóljunk róla a feleségének, hogy ott járt. Visszataszító volt és manipulatív, próbálta úgy intézni, hogy a helyzetek azért ne legyenek egyértelműek, hogy ne legyen konkrét okunk a felháborodásra vagy a nyílt konfliktusra. És persze nem akartuk, hogy kirakjon a lakásból, nem volt könnyű év közben albérletet találni… Biztos a haszonélvezője voltam a helyzetnek, nemde?
Sajnos nem gondolom, hogy inkább áldozat lennék, mint bármelyik másik erdélyi nő. Attól tartok, ennyi ilyen jellegű „élmény” mindenkinek kijutott az élete során, és még jó, ha csak ennyire súlyosak. Sőt, igazából szerencsésnek gondolom magam, hogy bár annak idején megviseltek ezek a történetek, tovább tudtam lépni, mert fel tudtam dolgozni, hogy nem az én hibám volt egyik sem, nem „érdemeltem meg” és a másiknak nem volt joga hozzá, hogy ezt tegye. Nem haragszom senkire (legfeljebb a rendszerre), nem akarok bosszút állni, és nem gondolok semmi rosszat általában a férfiakról. És számomra a #metoo mozgalomban az a legfontosabb, hogy az áldozatnak legyen bátorsága kimondani, hogy elég, hogy tudja, nem ő az egyedüli, akit ez zavar. Hogy az én gyerekeimnek már ne kelljen ilyesmit átélniük, hogy már az első perctől kezdve legyenek tisztában vele, hogy joguk van a saját testükhöz – és senki más nem érhet hozzá, csak ha ők is akarják. Hogy minden körülmény között joguk van az emberi méltóságukhoz. És minél többen merik kimondani és felvállalni, hogy metoo, annál nagyobb esély van arra, hogy megtörjük a hallgatást és hogy többé ne fordulhasson elő senkivel. De nyilván tegyük megfontoltan és felelősséggel, mert nem az a cél, hogy esetleg újabb áldozatokat kreáljunk. Viszont, és bocsánat a merészségemért, de a gátlástalan zaklatók azért már többé mégse aludhassanak olyan nyugodtan.
Az írás egy olvasói levél, köszönjük a szerzőnek, hogy elküldte. Várjuk mások véleményét is a témában, írj nekünk a columbofelesege[at]transindex.ro címre!
