2022. január 4.-én a BBTE BTK választható mesteris kurzusainak egyike, az inkluzív irodalom óra vendége Kali Ágnes volt, témája a Tegnapig trófea című verse. A beszélgetés szerkesztett és rövidített változata következik, Erőss Réka, Fazakas Réka, Péter Blanka, Szabó Ivett és Selyem Zsuzsa részvételével

„És ti meg én együtt rendeztük be”

Selyem Zsuzsa: Köszönjük, Ágnes, hogy elfogadtad meghívásunkat. Versedet a Kiszabadulás a nőkkel szembeni sztereotípiák ketrecéből című szemináriumra választottuk ki, erről szeretnénk veled beszélgetni. Mint tapasztaljuk, egy patriarchális rendszerben különféle klisék vonatkoznak arra, hogy a nőktől mit vár el a társadalom – ez a vers a kliséket tudatosítja, és felszabadít hatásuk alól. Nekem amiatt különösen fontos, mert vidáman és nagyvonalúan csinálja. Bár fel van tárva, hogy milyen sebeket kap az ember akkor, amikor nem személyesen rá tekintenek, hanem valami külső elvárás, elképzelés, illúzió vagy egyáltalán valamilyen haszon szűrőjén át látják, mégsem válik a szöveg panaszossá. Mindezt úgy mutatja meg, hogy közben az egész mögött érezni az erőt és a szeretetet. A kérdésem az, hogy honnan ez a nagyvonalúság? Hogy tudtad ez a verset ilyen tágasra megírni? Úgy képzelem, hogy ha ezt egy olyan férfi olvassa, aki esetleg érintve is érezheti magát a vers révén, nem megbántódik, hanem elgondolkodik.

Kali Ágnes: Az a pozíció, amiből kiindul a vers, az egyes szám első személy (ami később többes számmá változik), nem véletlen. Nem azért akartam megírni ezt a verset, hogy most emiatt nyafogjak, nem ebből az energiából jött. Inkább úgy képzelem, mintha kiállna valaki a színpadra, akiről tudjuk, hogy ő Chaplin, és ő is tudatosítja ezt, tudatosítja a chaplinségét. A versnek nem az a legnagyobb tétje, hogy én tárgynak nevezem magam, hanem inkább az, hogy azt kérdezem „igen-igen, tudom, hogyan gondolkodtok évezredek óta, na de akkor ezzel mit kezdünk most?” Tehát a pozíciót, amelyből írom, nagyon pontosan ismerem, átlátom, hogy hogyan viszonyulnak hozzám. És abban a pillanatban, hogy erre rájön az ember, a helyzet már csak felszabadító lehet, mert ezután már van, amit kezdeni vele.

Fazakas Réka: Azt hiszem mindannyiunknak lehetett hasonló élménye: megneveződni valami olyan címkével, amit nem feltétlenül érzünk a sajátunknak. És a megnevezés lehet, hogy nem rossz szándékú, érezzük a másik oldalról, hogy inkább egy tanult normából jön, nem pedig sértő szándékból. A vers egyik erős sora: „És ti meg én együtt rendeztük be. Együtt csiszoltuk, együtt fényesítettük.” – ebben a sorban van egy nagy magára ébredés. A szöveg szerintem már csak ezért sem panaszkodó: felfogjuk, hogy mi is hibásak vagyunk, részünk van abban, hogy a kliséből nem mozdultunk ki személyesen sem.

KÁ: Ez a legnagyobb csapdája ezeknek a sztereotípiáknak, amiket egy patriarchális rendszer ránk kényszerít: sok időbe telik, amíg rájövünk arra, hogy mi a rendszernek vagy sztereotípiáknak cinkostársai vagyunk – mert így nevelnek minket, ezt ismerjük. Nőként mi is tudattalanul cinkostársak leszünk egy csomó helyzetben. Például, hogy femme fatale kell legyek, ezt kell eljátszanom, ebbe szocializálódom és ebbe nevelem magam. Ez a legdurvább: a sztereotípia rólunk is szól, de a cinkostársává is tesz.

„Ma kiszabadítom magam”

Péter Blanka: „Annyiszor szétdefiniáltatok már, hogy tegnapig, ha magamra gondoltam, csak egy ismeretlen szorongás ütött gyomron” – ebben a sorban benne van az egész folyamat reflex-szerűsége. Sokkal könnyebb interiorizálni egy kívülről jövő definíciót, mint teljesen alapjaitól újragondolni magadat, sokkal könnyebb valamilyennek lenni, amikor tudod, hogy minek kell megfelelned. De elölről kezdeni nagyobb kihívás, és bizonytalanabb is. Azt érzem, hogy a vers tétje egyszerűen a tudatosítás.

Szabó Ivett: A vers képes az ellenállás kijelölt medrén túlra látni. Sokszor azt hinnéd, hogy kilépsz a rendszerből, közben elő van készítve az a megnyilvánulási mód, amibe beletaszítanak. Ahogy olvastam a verset, azt éreztem, hogy megtelek erővel, egyfajta békével, szeretetteljes békével. Ez egy nagyon erős állásfoglalás, nem kitaszít, hanem felkarol, és közben megértéssel van mindenki felé, aki olvassa.

SZs: És mennyire jellemző, hogy a tudatosítás nem racionalizáció! Úgy válik érzelmi biztonsággá, érzelmi tágassággá, hogy közben egyáltalán nem magyarázkodik. A magyarázkodás mindig elvesz az ember erejéből. Az ellenállás kitaposott útja újra egy klisé lenne, és újra rabságot okozna. A különféle emancipatorikus mozgalmaknál ez reális veszély szokott lenni. Az embernek bizonyos dolgokra nagyon kiéleződik az érzékenysége, más dolgok iránt pedig érzéketlenné, tuskóvá válik. A kérdésem második felére viszont nem válaszoltál, Ágnes, tudsz olyan férfiról, aki felismerte magát a versben, és elgondolkodott, ahelyett, hogy megsértődött volna?

KÁ: Az a legviccesebb, hogy azok közül, akik megjelennek benne – nem neveződnek meg, de a konkrét személy biztosan tudja, hogy róla van szó, mert elég pontosan lettek kitalálva ezek a jelzős szerkezetek –, senki sem reagált, ellenben jeleztek mások. Egy csomó mindenkiben megszületett, hogy akár én is lehetek ez. Volt, aki írt, hogy szia Ágnes, olvastam, és hogy ne haragudj, mert én emlékszem erre, amikor ez megtörténhetett, és csak egy kérdésem lenne, hogy miért vagyok filantróp?! De a sárkány egyik konkrét feje se jött utánam. Nem hiszem, hogy ne olvasták volna, de nem kaptam tőlük visszajelzést. Ami meg elég sok mindent elárul.

SZs: Valójában a patriarchális gondolkodást is meg kell a részleteiben érteni, ahhoz, hogy beszélhessünk róla. Megérteni azt, hogy a fiúknak milyen sérüléseik vannak az apáktól, és ezeket hogyan dolgozzák le, a katonaság intézményét mint a férfiasság mintáját, ezt az erősen hierarchikus szemléletmódot. A vers azt mondja, hogy oké, látom a hierarchiátokat, de hát ennél sokkal izgalmasabb minden tárgy! Lehet, hogy tárgynak gondoltok, ami a hierarchiátoknak a legalján van, de közben süt a nap! Ez az, ami kivisz ebből az egészből. Kibillent, más perspektívából mutatja a helyzetet, a Nap mellett, ezt tudta Diogenész is, nevetséges az ember az ő kis hierarchiáival. Kivisz, de nem valamiféle metafizikába, hanem egy érzékelhető valóságba. A hőérzet az egyik leginkább érzéki dolog. Ahhoz, hogy valakinek a hőmérsékletét érezhesd, nagyon közel kell legyél hozzá (hacsak nem a Napról van szó). Ugyancsak erős tapasztalat a hideg érzete, és az, ahogy ez a napsütés hatására elmúlik. Virginia Woolf mondja, hogy a női érzékiség hihetetlenül tágas, a női erotika nem csak a szexuális aktusra alapozódik. Az is beletartozik, ahogyan mondjuk egy erdőt érzékelsz. Ha ez az érzékenység nem lenne ilyen tágas, akkor még rosszabb dolguk lenne a gyerekeknek.

Szóval a megidézett írók hallgattak. Pedig reménykedtem abban, hogy szívükhöz kaptak a versed olvastán, és megesküdtek, hogy ezentúl szebben fognak bánni a tárgyakkal.

FR: Közben még azon gondolkodtam, amit az előbb Ivett mondott, hogy a vers ugye nem az ellenállás kitaposott útjára áll rá, és hogy mennyi megértés van benne. Szerintem azért is találó ez a sárkány-kép, mert nem hibáztat ugyan, viszont a felelősség jelen van: a testtel van baj, és nem egyenként a fejekkel, de ezek mind össze vannak nőve. A versben pedig minden jelenlevő ugyanolyan értelemben vett szerepet tölt be, legyen az egy a fejek közül, az, aki levágja a fejet, vagy az, aki be van zárva.

Erőss Réka: Senkinek se tanítják, hogy tárgyiasítsa a nőket, hanem ez egy nem tudatos illeszkedés valamibe. És ebben ők is ugyanúgy szenvedhetnek. Viszont szerintem ezek a szerepek, mindkét oldalon, nem feltétlenül tűnnek kényelmetlennek, amíg nem tudatosítjuk őket. Amíg ösztönszerűen eljátsszuk a trófeát, addig lehet ezt élvezni is. De honnan jön a felismerés, mi kell történjen ahhoz, hogy észrevedd, előírt szerepet játszol?

KÁ: Nem hiszem, hogy feltétlenül kell valami nagy dolog történjen. Szerintem akkor tud ez megváltozni, amikor rájössz, hogy valójában mégsem élvezed. És hogy nem élvezted addig sem, és soha nem volt élvezetes.

ER: Amíg nem ismeri fel ezt az ember, addig nem lehetetlen így élni, és kényelmesen meg lehet benne lenni.

SzI: Igen, mert berendezkedsz arra, hogy biztos ez a világ rendje, és ezt én így kell éljem, mert nem lehet másképp. Viszont hol van az, ahol rájössz, hogy ez nem így van, mi üt át ezen a nagyon konkrét rendszeren, amit a teljességnek hiszel?

SZs: Joyce Ulyssesének a végén Leopold Bloom felesége, Molly mondja, hogy amíg ilyen a világ és így van berendezkedve, addig nekem szükségem van néhány rendes fehérneműre. Molly nagy élvezettel tölti be a kívülről meghatározott szerepét. Mindent elég földhözragadtan (ergo humorosan) érzékel, például úgy mondja a metempszichózis kifejezést, ami lélekvándorlást jelent, hogy mentenpisózis. (A magyar változat Szentkuthy Miklós leleménye.) És ettől nagyvonalú és élvezetes a szöveg, de mégis, hogyha innen nézem, akkor Molly, legalábbis amit Jimmy tudott róla, csak díszítette a ketrecét. Szóval, honnan jössz rá arra, hogy van választási lehetőséged? Hogy az életed a tied, a te szabadságod és a te felelősséged? Hogy szánalmas volna azon pampogni a végelszámolásnál, hogy muszáj volt így élnem, mert ezt kérték tőlem.

KÁ: Nem tudom a választ, de most, hogy így ezen gondolkodom, azt hiszem, hogy nekem nagyon fontos volt, hogy ez a vers valahogy az írásról is szól, meg az én helyzetemről. Mert megvolt a kötetem, az Ópia, és annak volt egy hype-ja, de a kritikákban mindenhol az erős traumatizáltság és szomorúság pozíciójából láttattak. Vagy megkaptam, hogy milyen szép a szemem a könyv hátán. (És igen, ez így megjelent kritikákban). És ezután az írásban tudtam valahogy túlélni, egyszerűen a saját szavaimat kerestem arra, hogy nem csak ennyi vagyok. Szerintem bennem valahol ott született meg ez az érzés, hogy én nem csak a traumás apaversek vagyok, és tudom, és érzem, és jönnek a gondolataim, látom, hogy mennyi mindenről tudok írni. Ebből, egy ilyen érzésből indult el és kezdett el dübörögni bennem ez a szöveg. Túl akartam magamat is rántani az első kötetemen, meg ezen a pozíción.

SZs: Amikor kezd határozottan körvonalazódni, hogy az emberről mit gondolnak mások, és attól megrémül.

KÁ: Igen, és mindannyian érezzük, hogy az emberek gondolnak rólunk valamit. Én egy olyan szerencsés (vagy nem szerencsés) helyzetben vagyok, hogy ezt még látom is, van is visszajelzésem arról, hogy mit gondolnak rólam. Ez egy fura helyzet, ami nagyon sokszor meglepő, sokszor vicces, sőt, sokszor ki is lehet használni. Láttam a visszajelzéseket, és nem tetszettek. És azt mondtam, hogy nem csak ennyi vagyok, van itt még egy csomó más is, arra is legyetek kíváncsiak, mert van itt még!

PB: Ezekkel a keretekkel, vagy sztereotip berekesztésekkel, leszűkítésekkel az a baj, hogy amíg fel tudod venni a formáját, addig kényelmes, csak nem arra van kitalálva, hogy te abban élj. Téged oda beleraktak, lehet akár kastély, akár ketrec, nem a tied, nem te építetted.

„A kastélyunkban ülve azt érzem, hogy a tükörben nem látom magam”

SZs: Írsz, Ágnes, a kastélyról, ahová „szép tárgyukat” a sárkányfejek bezárták. És eszembe jutott egy másik kastély, Avilai Szent Teréz belső kastélya, az Istennel való találkozások tere. David Foster Wallace a Krokodilok, az eszméletlen ideje tisztán élő, hajdani mindenfüggő bölcsek kapcsán idézi fel a belső kastélyt (Avilait nem említi 🙂 ), ahol olyan dolgok történhetnek, amelyek ezeket a Krokodilokat csodálkozásra kényszerítették, és megtartották őket az életben. Ezek a Krokodilok arról beszélnek, hogy bármilyen hülyeségnek tűnik is az, ami itt történik, nem akarsz Odakint lenni. Viszont a sárkány kastélya inkább a Kékszakállú kastélyához hasonlít, már csak azért is, mert Odakint van. A legérdekesebb ellentétek azok, amelyek azonosaknak tűnnek. Ez a Kékszakállú-történet Bartók révén az egyik legismertebb magyar kulturális produktum, iszonyatosan kemény üzenettel.

KÁ: Igen, mert a Kékszakállú történetében szegény lánynak a legnagyobb hibája az, hogy kíváncsi, hogy tudni akar valamit, és azzal kezdődnek a problémák, hogy kinyitja az ajtót.

SZs: És kiderül, hogy az ajtó mögött ott vannak azok a nők, akiket a Kékszakállú kinyírt. Ha ezt egy kicsit metaforikusan értelmezzük, akkor látjuk, hogy itt nők meghaltak azért, mert szerették ezt az embert. A kastély titkos szobája szerintem megérint valamit a nyugati kultúra férfi-nő viszonyából. Van valami a kulturális mintázatainkban, ami abba az irányba indít el, azt akarja beadni az érzelmeidnek, hogy a nők belehalnak a szerelembe, a férfinak meg jön egyik nő után a másik, csak ne tudjanak egymásról. Amikor a kastélyról írsz, Ágnes, a Kékszakállú kastélya mennyire volt benne?

KÁ: Igen, benne volt, és nemcsak ez, még van egy mese, mítosz, ami benne van: a történet a piros cipővel, amiben mondják a lánynak, hogy ne vegye fel, de a lány felveszi a piros cipőt, és akkor csak táncol, és nem tud megállni. Van ez a híres könyv – Zsuzsa, te mosolyogni fogsz, de én nagyon szeretem –, az a címe, hogy Farkasokkal futó asszonyok. Ez egy nagyon híres PhD-írása egy nőnek, amiben bizonyos meséken keresztül a nőiséget fogalmazza meg. Kicsit ilyen jungi cucc az egész, női archetípusokat vizsgál, történeteken keresztül fejt meg valamit abból, hogy hogyan pozicionálják a nőket. És abban volt mindkét történet, akkoriban azt olvastam, szóval szerintem benne voltak. De amúgy én elég kicsi voltam, amikor először találkoztam a Kékszakállú szövegével, 12-13 éves. És ez a történet nagyon sokszor visszatér, álmodom is vele, és egy nagyon erős érzés bennem ez, vagy az a hely, amit ő megteremt, sokszor érzem ott magam. Ahogy megteremtem ezt a hétfejű sárkányt, ugyanúgy ott van valahol egy Kékszakállú is, akit érzek sokszor, és ami mondjuk ez a patriarchális rendszer, ami néha lenyomja a vállaimat.

SZs: Vannak olyan mítoszok, amelyek sztereotípiákat erősítenek meg, és valahogy jó lenne kikeveredni a varázslatuk alól, mert iszonyatosan fárasztó úgy élni, hogy ezeket a sztereotípiákat fűtöd. Fárasztó, mert el kell nyomnod saját belső hangodat, ki vagy űzve a belső kastélyodból például a Kékszakállú kastélyába, ahol a Kékszakállú korábbi csajaival és szívfájdalmaival kell foglalkoznod. Szóval legfőbb ideje más mítoszokat kitalálni. Az a bajom az archetípusokkal, hogy rögzítenek, mondhatnám azt is, hogy stigmatizálnak. És nem lehet annyival megúszni, hogy más előjellel csináljuk. Komoly ipar épül az úgynevezett női történetekre, amelyek ugyanúgy ketrecek tudnak lenni. Nagyon sok nőnek egyszerűen esélye nincs észrevenni, hogy mennyire kívülről vezérelt, mert legtöbb termék, amihez hozzáfér, ideologikusan alulkalibrált.

FR: Az egy dolog, hogy fárasztó a sztereotípiáknak alárendelten élni, de mennyire személyiségformálóak? Talán magamon is érzem, hogy olyan szintekig be tudnak épülni, hogy nehéz szétválasztani, vagy csak úgy lemetszeni magunkról.

KÁ: Biztos, hogy beépülnek, én legalábbis tudom magamról, hogy belém épültek, és nem tudom, nélkülük mennyire volnék más. De mindig dönthetsz másként. A sztereotípiák azt próbálják bemesélni neked, hogy nincs választási lehetőséged, pedig dehogyis nincs. Azt hitetik el veled, hogy nincsen jogod dönteni: van egy adott helyzeted, és arra csak egyféleképpen reagálhatsz. Magamon azt érzem, hogy nem metszettem le magamról a szerepeket, azokat az avatarokat, amilyeneknek látnak, de bármikor dönthetek úgy, hogy nem abból a szerepből beszélek. Nem tudom, mondjuk nem engedem, hogy a harmadik szembogarat keresse a szememben, hanem felteszek egy kérdést neki, vagy merek viccelni, és nem azért, hogy ő kacagjon, hanem hogy én kacagjak. Mindenkiben sokkal több van, mint amit egy sztereotipikus forma megenged.

PB: Zsuzsa, mondtad, hogy új mítoszokat kellene kitalálni, és szerintem a Tegnapig trófea pont ezt csinálja. A tárgyiasító, a kastélyban nagyvonalúan nőket megmentő férfi sztereotípiáját szépen leleplezi, mint a sárkány egyik fejét.

KÁ: Az új mítoszok kapcsán az jutott eszembe, hogy az is megoldás lehetne, hogy még korábbra menni vissza, mondjuk a Zeuszék előtti görög mitológiára.

„Nem tudtok szépen bánni a tárgyaitokkal”

SZs: Maradjunk még itt egy kicsit, Ágnes, mert szerintem Blankának igaza van. A Trófeában ezt olvassuk: „A jövő egyre reménytelenebb, csak az agyonromantizált múlt marad, / a múltatok, pont az, aminek a szabályai szerint a szép tárgyatok vagyok / (Bódy Gábor Psychéje, Kurt Cobain lánya, Maria Schneider, akinek utolsó lett a / tangó Párizsban, az álmodozó Eva Green, a jolly joker, Godard Anna Karinájának / szomorúszép szeme).” Felidézed Az utolsó tangó Párizsban akkoriban 18 éves Maria Schneiderét, akinek színészi pályáját kettétöri, hogy a Nagy Bertolucci és Marlon Brando titokban megegyeznek, hogy a végén Maria Schneidert Marlon Brando análisan megerőszakolja. David Foster Wallace Végtelen tréfájában van szó Marlon Brando színészi játékának egyik titkáról: hogy nem tiszteli a tárgyakat, és ez az, ami Ágnes, nálad is megjelenik.

ER: És ráadásul a nők mind imádják Marlon Brandót, ő a férfiideál, aki úgy mozog a térben, mint aki körül forog minden, neki rendelődnek alá a dolgok. Na de ez is egy sztereotípia a nőkről, hogy ők az ilyen férfiért volnának oda.

FR: Wallace regényében úgy jelenik meg a Marlon Brando mítosz, mint ami generációkat dönt be, a férfiak éppúgy ketrecnek érezhetik ezt a macsó szerepet, mint a nők. De magáról az emberről, Marlon Brandóról nem így beszél, csak a filmvásznon ilyen.

SzI: Wallace arról is ír, hogy tudatosan építi fel ezt a figurát Marlon Brando. Hogy tudatosan aláz, tudatosan gyakorol teljes kontrollt.

ER: És az a csavar, hogy maga a beszélgetés, amelyben a még gyermek filmrendezőnek az apja Marlon Brandót szidja, egy olyan beszélgetés, amelyben az apa a fiát teljesen ledominálja. És egy adott ponton megkérdezi a fiát, hogy miért bőg.

SZs: Ágnes versében viszont Maria Schneider jelenik meg, nem Marlon Brando. Neki csak a nyoma van ott, de az nagyon, refrénszerűen: „nem tudtok szépen bánni a tárgyaitokkal”. Ágnes, te erről mit gondolsz most, nagyjából egy év távlatából?

KÁ: Hát igen, ráadásul azóta még írtam egy marlonbrandós verset. Nekem afféle nagy tragédiám volt anno, hogy mi történt Az utolsó tangó Párizsban forgatásán. Tizenöt-tizenhat éves koromban ez volt a kedvenc filmem, ezen szocializálódtam, ennek alapján képzeltem el a szerelmet. Az erőszak-jelenetet többször végignéztem, az egész férfi-definíciómat és árvaság-definíciómat hozzá kötöttem.

SZs: Elképesztő, hogy Bertolucci cinkosokká tett minket egy lány megerőszakolásában, pályájának kettétörésében. Ugyanakkor a filmet fűti a hatvanas évek szexuális forradalma, ami életszerű próbálkozás a második világháborús traumák oldására. Azt viszont elismerem, hogy a film kiváló érzékkel mutatja meg a korszak letargiáját, reményvesztettségét, elveszettségét.

KÁ: Az egész szexuális felszabadulás kora a kecsegtető szavaival ugyancsak egy patriarchális társadalom definícióihoz jut, és néha csak annyi a felszabadulás, hogy a művészetekben, a filmben elkezdjük használni a szexualitást. Valójában férfiak vízióiról szólt, a nőknek nem hiszem, hogy szexuális felszabadulás lett volna. Maria Schneidernek biztosan nem, és még sok más nőnek sem. A „nagy férfi elmék” kitalálták, hogy most mindent meg lehet mutatni, de ezekben a művekben ugyanúgy tárgyiasítva voltak a nők. A filmre visszatérve, azt hiszem, a legszörnyűbb, hogy az a jelenet nem kulcsfontosságú (amiben Maria Schneidert megerőszakolja Marlon Brando), anélkül is megélt volna a film. Csak kiaknázták a lehetőséget, amit a színésznő tárgyiasítása nyújtott. Egyébként még nem sikerült teljesen leszámolnom ezekkel a “Marlon Barnado-k”-kal.Marlon Brandónak egy másik nagy alakítása, A vágy villamosában Stanley, aki szintén egy nagyon problémás figura. A film végén itt is erőszak történik, Brando leteremti a női főszereplőt, a bolondos Blanche-ot. Abban a filmben jelenik meg, amiről a Végtelen tréfában is szó van, hogy Marlon Brando szándékosan durván bánik a tárgyakkal. Ennek ellenére a mai napig egy hímikon.

SZs: Mi a közös bennük? „Mert az az elismert kritikus, aki a fiatalkori halálomat várja, hogy szememre / félbevágott gránátalmát tegyen, nem tud szépen bánni./ Mert az a főállású író, aki sms-ben rendelkezik: legyek a lakásán, legyek estélyi / ruhában, három pöttyöt fessek a szemem mellé, nem tud szépen bánni. / Mert az a közéleti személyiség, aki tizenhárom éves / koromtól tizenhat éves koromig e-mailben érdeklődött, hogy kijavítottam-e az egyest, amit németből / kaptam, és hosszú sorokat írt a bombázó képeimről, de ahogy nagykorú lettem, / még köszönésre sem méltat, nem tud szépen bánni. / Mert az a filantróp irodalmár, aki, mielőtt bemutatkozhatnék neki, már félbe is / szakít: „tudom, te vagy az a szexi erdélyi punk, aki pofátlanul fiatal és tehetséges”, nem tud szépen bánni. / Mert az az alázatos rendező, aki úgy mutat be az első próbán, hogy „nagyon / bolond, olyan életet él, hogy az maga a színház”, nem tud szépen bánni.”

ER: Talán az, hogy mind a saját képüket festik meg rólad, amiben te nem vagy sehol. Ezek mind szép ruhák, amiket rád aggatnak.

SzI: A formák, amiket rád erőltetnek, amikbe beleszorítanak, mint valami mézeskalács formába.

PB: Mind félbeszakít, helyetted beszél, elmondja helyetted, hogy ki vagy.

SzI: Ezek a férfiak mindent tudni vélnek. Nincs helye a kérdésnek.

PB: Az csak a kisebbik baj, hogy jobban tudja, hogy ki vagy, de hogyha tudja, és ő mondja, akkor lehet, hogy te is elhiszed.

FR: Szerintem ez az a helyzet, amikor be akarsz mutatkozni, és a másikban nincs kíváncsiság. Itt is ugyanaz köszön vissza: nem tudnak szépen bánni a dolgokkal, kapcsolódni a dolgokhoz, hanem dobálják őket. Erről az Extrodaesia című kötet jutott eszembe, az emberközpontúságot meghaladó enciklopédia versekkel és ökofilozófiai fogalmakkal. Ott megjelenik, hogy a tárgyak tárgyszerűsége nem feltétlenül jelent alávetettséget, lehetne tisztelettel és kíváncsisággal is fordulni hozzájuk.

Nyitókép: Ráduly Sándor fotója Kali Ágnesről

Comments