Az anyaság árnyoldaláról, a nőktől elvárt önfeláldozással járó traumákról készült Elena Ferrante regényéből Az elvesztett lány című film.
Mother’s rage. Próbáltam magyar szakkifejezést találni rá a különböző pszichológiai portálokon, de nem igazán jártam sikerrel. Aztán eldöntöttem, hogy “anyai düh” lesz ebből a még mindig meglehetősen új fogalomból, amelyről nem sok szó esik a szülők világában. Sokak számára ez az árnyékos, be nem vallott része a szülőségnek, hiszen a ’rage-et’ valamiféle titkos szégyenérzet követi, mivel nem tudjuk feldolgozni magunkban, hogyan lehetünk annyira türelmetlenek és dühösek gyerekünkkel, amikor mindenhonnan az köszön vissza, hogy az elvárás a türelem és a nyugalom.
Feminista hősnek nevezte az első filmes rendezésének alapjául szolgáló regény íróját, Elena Ferrantét a színésznői szerepből kilépett Maggie Gyllenhaal. Szinte magától értetődő volt számára, hogy az angol kiadásban Az elvesztett lány, a magyarban Nő a sötétben című Ferrante-regényből filmet készít, amelyben kendőzetlenül vall az anyaság kíméletlen pillanatairól, a lehetetlen választásról az odaadó, önfeláldozó gondoskodás és az önmegvalósítás, karrierépítés között, szembe menve a mindent a gyerekeknek alárendelő hollywoodi filmes sztereotípiával.
Tizennégy éve vagyok szülő, és még mindig ijesztőnek találom, hogy milyen könnyen és milyen gyakran tör rám ez az érzés, amellyel szembesít a film. A megrázó csend, miután a falhoz vágtam a cipőt, amit a fiam nem hajlandó felvenni. Az, ahogy túl hangosan, túl élesen mondom ki, hogy “csak egy percet hagyj magamra!”, amikor már nem bírok az érzéseimmel, mert a gyerek sokat és mindig többet követel. Amikor a düh elmúlik, és a testem és tudatom visszatér a nyugalmi állapotába, bűntudat áraszt el a reakcióm miatt. Üres ígéretet teszek magamnak, hogy soha többé nem teszek ilyet, jól tudva, hogy nem tudom betartani a fogadalmat.
Minden alkalommal, amikor egy másik anyának mesélek erről az érzésről, szerencsejátéknak érzem ezt: néha üres tekintettel, néha pedig megkönnyebbült elismeréssel találkozom. Sokan vannak, akik nem merik bevallani, hogy milyen nehezek a mindennapok. De szerintem most, a világjárvány idején különösen aktuális, hiszen a nők sokkal jobban igénybe voltak véve, mivel a gondozási munka – legyen szó gyermekről vagy felnőttről – , mind a nők nyakába szakadt. Az anyák pedig kénytelenek sokszor embert próbáló döntéseket hozni a gyermekük oktatásától kezdve a közegészségügyi intézkedésekig, miközben zsonglőrködnek a saját munkájukkal, az online oktatással és, ó, igen, a gyerekeik biztonságban tartásával egy életveszélyes vírustól.
Leda Caruso (Olivia Colman) 48 éves irodalomprofesszor a massachusettsi Cambridge-ben. Talán nyári vakációra megy, mindenképp egyedül utazik a görögországi Kyopeli szigetére, hogy nyaraljon és dolgozzon is. A nyaralást egy olasz-amerikai, zajos, nagy család érkezése zavarja meg, amellyel Leda már az első napon összeszólalkozik. Az igazi kihívást azonban nem a család agresszív, nagyképű férfi tagjai jelentik, hanem a közéjük tartozó fiatal anya, Nina (Dakota Johnson). Leda magára ismer a csinos, törékeny nőben, akinek egy perc nyugta sincs a négyéves lányától. A pihenés ettől fogva a múlttal való szembenézéssé válik Leda számára. A film visszatekintésekben mutatja meg, hogy huszonévesen ő is hasonló helyzetben volt, mint Nina. Amíg a férje dolgozott, ő otthon volt a két kislányával. Holott szintén tudományos karrierre vágyott, kétségbeesetten próbált a gyerekek mellett írni, fordítani, miközben küzdött azzal az érzéssel, hogy a lányai mérhetetlenül fárasztják és idegesítik.
Leda próbálja elmondani a férjének, hogy “megfulladok”, miközben a lányuk a háttérben jajgat. Persze, hogy a frusztráltsága egyre nő, mert nem hallgatják meg. Ki ne lenne dühös egy olyan férjre, aki fülére húzza a fejhallgatót, megszegi az ígéretét, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg a nő dolgozik, és belekényszeríti őt az elsődleges szülő szerepébe, egy olyan státusba, amit a nő soha nem kért, és őszintén szólva, nem is akart?
„Azt mondták nekünk, hogy ha az anyasággal kétségbeesést, rémületet, szorongást vagy sötétséget tapasztalunk, akkor betegek vagyunk. Pedig azt hiszem, hogy szinte mindenki találkozik ezekkel az érzésekkel a gyereknevelés során. Ha ezt normálisnak, az élet részének tartanánk, akkor másképp emészthetnénk meg ezeket az érzéseket” – mondta a rendező, aki maga is két lány édesanyja. Gyllenhaal szerint Ferrante óriási érdeme, hogy felrúgja azt a kimondatlan társadalmi egyezséget, hogy bizonyos dolgokról – például az anyasággal járó rossz érzésekről –, nem beszélünk.
Az Elvesztett lányban vannak olyan jelenetek, amelyekből kiderül, hogy a társadalom azt a ki nem mondott, mélyen gyökerező elvárást erősíti fel, hogy minden anyának “természetes anyának” kell lennie, aki képes kezelni bármilyen helyzetet, és ha nem vagy képes, akkor rossz anya vagy. Ez az érzés rengeteg nőt érint, talán minden anya megtapasztalta élete során, mivel ezek az érzések akkor jönnek, amikor a gyermek iránti szeretet, bármennyire is mindenre kiterjedő, nem biztosítja számodra azt a szülői nyugalmat, amelyet a külvilág feltételez.
A film eljátszik az idősíkokkal, és szemtanúi lehetünk annak, ahogy a fiatal Leda képtelen kezelni a kisgyerekeit, nem azért, mert nem próbálkozik elég erősen, hanem mert nincs meg benne az a kimondhatatlan, veleszületett képesség, amiről azt állítják, hogy minden anyában megvan. Amikor Leda látja, hogy a lánya lerajzolta a szeretett babáját, káromkodik egyet és kidobja a babát az ablakon. Ez a reakció egyesek számára irracionálisnak tűnhetnek – kivéve persze, ha a nézők is átélték már azt a nyomasztó tehetetlenséget, amely azzal a felismeréssel jár, hogy az “anyai ösztönök”, amelyekről mindenki azt mondta, hogy megmenti a nőket, tulajdonképpen csődöt mondanak, mivel a 24 órából 24 órát türelmesnek és szeretőnek lenni nem igazán sikerül sok embernek.
“El fog ez múlni?” kérdezi könnyes szemmel Nina, a fiatal anya, akivel Leda a görög tengerparton találkozik. Leda először hárít, nem hajlandó válaszolni, de végül mégis megteszi. „Nem múlik el” – válaszolja meg végül a kérdést, és kétségbeesetten próbálja megértetni Ninával, hogy el kell engednie a dühöt, különben ő is úgy fog csődöt mondani, mint egykor Leda. “Semmi sem múlik el ebből.”
Bár Ferrante könyveit a kritikusok egy része lektűröknek tartja, regényei nagyon is időszerű témákat boncolnak. Bizonyos kritikusok szerint csak azért akarják a szórakoztató irodalom kategóriájába gyömöszölni a regényeit, mert Ferrante elképesztően népszerű, és mert a hősei nők. „Ijesztő megjeleníteni és kimondani valamit, amit igaznak érzel, de senki sem beszél róla. Ferrantéval egyszerűbb: ő az én Sarkcsillagom” – fogalmazott Gyllenhaal azzal kapcsolatban, hogyan könnyítik meg az olasz szerző munkái a filmeseknek, hogy korábban elhallgatott témákról beszéljenek.
Az anyasággal járó tehetetlenség érzése nem múlik el. Az elvesztett lány utolsó, kétértelmű jelenete konkrétan ezt mutatja meg, hogy soha semmi nem múlik el.
És ki ne lenne dühös emiatt?
Vig Emese
Nyitókép: képernyőmentés a filmből, Dakota Johnson és a kislányát alakító gyerekszínész.
