László Hajnalka markáns, könnyen felismerhető, hiperrealisztikus stílusa többek között a női archoz és testhez kapcsolódó kérdésekben, a nemi szerepekhez való viszonyulásban teljesedik ki. A csíkszeredai művész a digitális platformokról ismert vizualitást hozza be a galériák analóg világába. EXPO című kiállítását nyitották meg a Korunk Stúdiógalériában november 30-án Kolozsváron.
Fazakas Rita kurátor rövid és nehezen értelmezhető felvezetője után a fotógrafikákról Zakariás Ágota művészettörténész beszélt. Zakariás elmondta, hogy a kiállított képek egy évtizedes alkotói munka gyümölcsei, a művek azonban mind stílusukban, mind tematikájukban egységesek. A szakember meglátásában László Hajnalka művészi érdeklődése kezdetektől fogva az arc felé irányult.
Zakariás Ágota kitért a kortárs médiumok arcdömping-jelenségére, illetve arról is beszélt, hogy a klasszikus portréfestői gyakorlat a digitális médiák korában szinte teljesen megszűnt. Zakariás René Magritte, Rembrandt és Roy Lichtenstein hatását, illetve az ő alkotásaikkal történő vizuális párbeszédet is felfedezte László Hajnalka alkotásaiban.
A kiállításról miniatűr méretben, névjegykártyaként hazavihetők voltak a digitális művész munkái. A képek 2019. január 12-ig megtekinthetők a Stúdiógalériában, de addig is nézzük meg picit közelebbről, miről is szólnak László Hajnalka képei.
A DEJA VU mintha Frida Kahlo híres festményét, A törött oszlopot idézné meg, de akaratlagosan szedi darabjaira a női testet és a Kahlo-féle drámai tekintetet is üveges robotszemre cseréli. László Hajnalka munkáinak nagy részében egyben modellként is szerepel, a művészi folyamat tehát egyszerre lesz önarcképrombolás és a saját test dekonstrukciója is.
A mesterséges szemek fokozzák a nő mint darabokból összeeszkábált test érzetét, a grafikus felsőtestet azonban ellenpontozza az arc élőszerű textúrája. A ráncok itt nincsenek retusálva, látszik a bőr természetes csillogása, valamint az ajkakon a szőlőzsír áttetsző fénye. László Hajnalka minden képéből leolvasható a fokozott rákészültség, világában nincs helye a véletlennek. A végsőkig fokozott megcsináltság a kép női alanyát poszthumán fembottá alakítja.
Teljesen más a helyzet a THROUGH HER EYES (Az ő szemein keresztül) kép esetében, amelyen a művésznő arcára szemmaszkként rögzíti édesanyja szemeit. A fodros gallér és a letisztult kompozíció a klasszikus porték hangulatát idézi, a váratlanul szigorú anyai tekintet azonban szinte zavaróan kategorikussá teszi a képmást.
A pihentető-nyugtató jelleggel használt szemtakaró itt most a közvetlen női felmenő által tapasztalt élet képeivel fedi le a lánygyermeki szemet. Az átütő tekintetből ítélve sokat látott, erős nő- és anyaképpel van dolgunk. A művésznek a műalkotásban lehetősége nyílik arra, hogy találkozzon az anyai tudással, vízióval és élettapasztalattal, illetve az anyaszereppel.
A MASK Milan Kundera híressé vált idézetét választja mottójául: egy tükrök nélküli világban ébrednénk rá valójában, hogy arcunk tulajdonképpen nem mi vagyunk. A saját arcát-maszkját levevő nő fekete, kegyetlen ürességet sugárzó szemei a mesterséges intelligenciákról szóló sci-fiket idézik, a pillanatot, amikor a robot életre kel és megbosszulja alkotóit.
A kép értelmezhető a modern nő tudatra ébredéseként is, ebben az esetben azonban elszomorító, hogy a maszk mögött a semmi van. Felfogható a szép, nőies, de üres nő kritikájaként is, itt viszont az a kérdés merül fel, hogy attól, hogy egy nő a klasszikus női identitás keretei közt éli meg nőiségét, áldozatnak mondható-e. A képen szereplő nő mintegy egybeolvad környezetével, a fotó pedig azt a pillanatot kapja el, amikor az uniformizáltság saját késztetésből megbomlik.
László Hajnalka vegyes technikájú, erőteljesen digitalizált, szinte internetízű képei azok számára lehetnek a legizgalmasabbak, akiknek nagy a virtuális műveltsége és értékelik a határozott művészi kézjegyeket. A művészre bízva magunkat beléphetünk sajátos, túlzásoktól és sarkításoktól sem mentes világába, ahol a kortárs (virtuális) valóság vizuális megragadása és kritikája a legfőbb tét. Kérdés, hogy ilyen és ehhez hasonló intenzitású műveket szívesen látnánk-e a nappalink falánk, illetve hogy egyáltalán van-e még ilyen funkciója a kortárs képzőművészetnek. László Hajnalka művei felvetik a sokszorosíthatóság kérdését is. Én például négy apró képet hoztam el magammal a kiállításról, de még nem döntöttem el, hogy napi szinten akarok-e szembesülni velük. Az is elképzelhető, hogy ha világunk teljes mértékben digitalizálódik, a műalkotásokat elég lesz egyszerűen egy Pinterest mappába helyezni, meglátogatni őket, amikor kedvünk tartja és megélni egy (félig) digitális (fél)katarzist.
Nyitókép: DIGITAL EMOTION, 2014, részlet. Képek forrása: László Hajnalka Facebook-oldala.
