Mindketten híresek, mindketten szerelmesek, mindketten belehalnak a könyv végén. Emma Bovary és Anna Karenina mégis más, vagy mégsem? Öt író véleménye következik.
Selyem Zsuzsa
Ki Emma Bovary és ki Anna Karenina?
Emma Bovary Don Quijote női megfelelője abból a szempontból, hogy életét az ábrándos lektűrjei szerint alakítja, és csodák-csodája: nem jön össze neki. Az elmés nemes a 17. században legfönnebb nevetséges volt, a 19. századi Emma viszont patetikus. Amiről persze Gustave Flaubert tehet, hiszen érzelgősnek, könyörtelennek és telhetetlennek találja ki. Szegényt nem engedi, hogy bármihez is értsen, még a szerelemhez sem.
Anna Karenina a legkiválóbb kortárs műveket olvassa, hallgatja, látogatja, a pétervári szalonok kedvelt vendége, de hát neki sincsen semmiféle autonómiája, ő is a szeretett férfi érdeklődését követi, elfoglaltságai vannak, nem szakmája, úgyhogy hiába találja ki őt ragyogónak Tolsztoj, a történet vége a megalázottság és az önkéntes halál.
Mit gondolnánk róluk, ha idén jöttek volna velünk szembe a könyvesboltban? Szemlesütve hallgatnánk történetüket, mint középiskolában vagy leülnénk velük egy kávéra, hogy megbeszéljük a házasság és párkapcsolatok viszontagságait?
Megkérdezném tőlük, amit írójuk nem talált ki, hogy mi érdekli őket igazán, milyen volt a korán elveszített anyjuk (ez lehet az egyik oka annak, hogy önmagukat csak a férfi szemén keresztül értékelik), azon volnék, hogy megszerettessem magukat saját magukkal is. Ki kéne valahogy őket vezetni ebből a párkapcsolati alagútból, hogy vegyék észre már, mennyi izgalmas dologhoz lehet közük ebben az életben.
Arra keressük a választ, hogy e két nő megítélése miben változott a 19. század óta. Változott-e a női hűtlenségről, a hitvesi kötelességekről való párbeszéd? Beszélhetünk áldozatokról? Kik ők?
Tolsztoj remekül megírta azt a kettős a négyzeten mércét, amivel a 19. századi orosz arisztokrácia a hűtlenséget a kezelte: addig még dicsőséggel is jár, ameddig nem komoly, ameddig nem sért érdeket. Ameddig van rá pénz. Egy férfi hűtlensége (Anna bátyjának, Sztyepan Arkagyicsnak ez az állandó életformája, mindenki tudja és elfogadja, a felesége is) nem nagy ügy, hiszen a megcsalt nőnek nincs hová menni, nincs miből gyerekeit felnevelni, nem tehet mást, mint beletörődik. Anna is ezt tanácsolja sógornőjének, és működik: Sztyepannak nem olyan fontosak a szerelmi ügyei, hogy saját kényelmét kockáztassa. Annát azért ítéli el a pétervári société és a vallási avatárba pakolt önzés, mert nem alakoskodik.
Emma egy vidéki nő, a helyi patikuson, kereskedőn kívül alig is ismer valakit, bukása nem társadalmi esemény, pusztán privát tragédia – de ha ennyi volna, akkor ma nem beszélnénk róla. Flaubert azzal viszi ki a történetet a mások intimitásainak dicstelen élvezetéből, hogy Emma bukásának oka végső soron a pénz. Saját jövedelme nincs, jólelkű, együgyű férje számlájára költekezik, majd hitelbe, mígnem a végrehajtók fenyegése miatt meg nem alázza magát annyira, hogy volt szeretőjéhez menjen el pénzért könyörögni.
A 19. századi viszonyok között az irodalomban ők voltak a saját döntéseiket vállaló nők, a függetlenek, a szabadságra vágyók, akik kitörtek a mások által számukra előírt életformából. (A nyugat-európai valóságban persze már javában harcoltak a nők a szavazati jogért, tanulási lehetőségekért.) Ma azt mondjuk, hogy Emma és Anna kitörni ugyan kitört, de csak egy másik szolgaságig juthatott. Alig is ismerjük igazi nevüket: Emma Rouault és Anna Arkagyijevna Oblonszkaja.
Olvasóként Emmát vagy Annát kedvel(t)ed jobban?
Régebb mindkettőjüket nagyon kedveltem. Ma már nem tudnék mit kezdeni Emmával, de boldog lennék, ha Anna rámragyogtatná tekintetét.
Vida Gábor
Anna vagy Emma?
A kérdés, hogy Anna Karenina vagy Emma Bovary tetszik-e jobban, tulajdonképpen arról szól, hogy Tolsztoj vagy Flaubert. Nekem azért Tolsztoj, mert Flaubert-nek nincsenek illúziói, Tolsztoj viszont tudja, hogy van remény. Flaubert európai és polgár, Tolsztoj keresztény. A társadalom mindkettőjük számára elnyomó gépezet, de mi van ezen túl? Flaubert és Európa számára semmi, pontosabban a Semmi. Ez végérvényes, visszavonhatatlan. Tolsztoj számára, aki istent keres, az találni fog. Hogy kit és mit, az nyitott kérdés. Ez a remény. Anna Karenina számomra az a nő, aki (boldog vagy boldogtalan) házasság közepette találkozik a férfivel. Bárkivel megeshet (férfivel is, hogy betoppan a Nő). Aki ezt nem tudja elképzelni, annak nincs fantáziája. Emma szenved, Anna megéli a szenvedélyt. A vége ugyanaz. Mit gondolunk erről ma? Ugyanazt. Szívesen mímeljük letűnt uralkodó osztályok habitusait, kivált ha ítélkezni kell. A kötelező képmutatástól nem szabadított meg a 20. század. Keresztény magyar kurzus és a pravoszláv egyház ugyanazt gondolja a világról, de nem úgy él. Nincs remény, helyesbítene Tolsztoj, én mondtam, bólogatna Flaubert. Közben Annák vagyunk, és Emmák. Szeretnénk megállítani a világot, csak épp nem lehet. Ez a remény.
Márton Evelin
Emma Bovary és Anna Karenina regényhősök, akik embereket, sorsokat testesítenek meg. Talán éppen azért volt olyan meghökkentő alakjuk annak idején, mert hihetőek, hitelesek voltak, mint ahogy azok ma is. Megítélésük változott, mert a nő a legtöbb mai társadalomban egyenrangú fél, legalábbis jogi értelemben az, habár ez, történelmi léptékkel mérve még egészen „friss” változás. Amit képviselnek, együtt és külön-külön azonban nem hiszem, hogy sokat változott. A közbeszédben persze már nem tabutéma a válással végződő házasság, talán már a félrelépés sem az, és nagyobb együttérzés övezi mindazokat a nőket, akik házasságuk alatt merészelnek szerelembe esni. Megkövezéstől már nem kell tartani, de a szégyentől való félelem, és a kiközösítéstől való rettegés ma is aktuális. Elfogadás vagy van, vagy nincs, erre törvényt nem lehet hozni. Közössége válogatja, hogyan viszonyulnak a női hűtlenséghez, egyáltalán a hűtlenséghez. De azt hiszem túl sok összetevő nem változott, mint ahogy az ember sem változik rögtön a divattal, bármit is jelentsen ez. A szenvedés ma is vegytiszta szenvedés, a kétely kétely, az ösztönök ösztönök, és a boldogtalanság is ugyanakkora, mint korábban. Áldozatok, ha azt nézzük, hogy nem úgynevezett szerelemi házasságot kötöttek, amely egyébként ritka volt akkoriban, de hát szerelmi házasság is végződhet rosszul, a szerelem nem garancia arra, hogy valami örökké tart méghozzá jól. Anna Kareninát kedvelem jobban.
Láng Zsolt
hogy mit gondolunk, és mit gondolhatnánk, lényegében erről szólnak az említett regények is. sok mindent másképp gondolhatnánk, másképp beszélhetnénk róla, mert lett nyelvünk hozzá. és mégsincs így. a mai napig más a női hűtlenség és más a férfi hűtlenség. john lennon: “woman is the nigger of the world”, vagyis a női hűtlenség a rabszolga hűtlensége. a férfi viszont a kalandozó magyar, aki tulokszarv kürtjével vitézül betöri a szentgalleni apátság kapuját.
a mai helyzet azért jobb, mint negyven éve, a john lennon-dal idejében, vagy pláne flaubert meg tolsztoj korában. az mindenképpen reménykeltő, hogy ma már van árnyaltabb nyelv, amelyen ez a téma megszólalhat. sokáig nem értettem, miért lettek olyan sokan öngyilkosok a második világháború után — miután szerencsésen megmenekültek. aztán egy holokauszt-túlélő vallomásában olvastam, hogy majdnem megőrült attól, hogy nem tudja elmondani, mi történt vele – és csak miután semprún és mások könyveit olvasta, akkor szakadt ki belőle a fenyegető téboly. hány hűtlen asszonyt taszított a bűntudat a halálba – mert a nyelvükön annak, amit tettek, bűn volt a neve. ma már árnyaltabban mondhatjuk függetlenségvágynak vagy alacsony önbecsülésszintnek vagy eltérült projekciónak stb.
Tompa Andrea
A, E, N
A Bovaryné, az Anna Karenina és később a Nóra kamaszkorom és fiatal felnőttkorom legnagyobb olvasmányai közé tartoztak és ma is ott a helyük. Orosz szakon az Anna Kareninából volt fél éves szemináriumunk, sorról sorra olvastuk, a Bovaryné új fordításáról írtam recenziót, a Nórát minden félévben tanítom. Remekművek. A 19. század vége olyan egyedülálló pillanata ennek az irodalomnak, amely nagy nőalakokat állít a középpontba, mint amilyen az antik dráma, talán a francia klasszicizmus a maga hatalmas női hőseivel.
A „dolog” megítélése azonban, vagyis a női hűtlenségé, nem változott sokat, vagyis a házastársi hűtlenséggel szemben a társadalom ma is elnézőbb, megértőbb a férfiakkal, mint a nőkkel szemben. Mintha a férfiak „természetes igénye” lenne, a nők esetében pedig romlottság, telhetetlenség.
Amit Anna vagy Emma nem tud meglépni, azt Nóra igen: kilép az ajtón, elmegy, válik, meg akarja ismerni önmagát. Nóra nem hűtlen, de boldogtalan a férje mellett, ahogy nyilván Anna és Emma is az a kissé talán túl merevnek, üresnek és unalmasnak ábrázolt férjük mellett. Nóra már azt mutatja fel, amit a nő is megtehet: kinyilvánítja igényét a saját életre, és ezzel a boldogságra. Anna, Emma belehal. Csodálatosan megírt boldogságkeresők.
Ugyanakkor tudni lehet, hogy a házasságbontások 70%-át ma nők kezdeményezik, leginkább azért, mert a boldogtalanságba kevésbé törődnek bele. A nők tovább is élnek valamivel, egészségesebbek, és talán lelkileg is egészségesebbek – vagyis az az igény, hogy az ember normális állapota a boldogság, a „jól lét”, bennük erősebb.
A hűtlenség azonban hatalmas sebeket ejt, halálosakat, ezt Anna és Emma története is példázza. Egy kapcsolat a hűtlenség állapotából ma is rendkívül nehezen gyógyul meg, és immár nem a hűtlenség külső megítéléséről, hanem egy kapcsolat belső bizalmi állapotáról, nehezen gyógyuló sebeiről beszélek. Az irodalom pedig ezekről a sebekről tud gyógyítóan beszélni.
Mi lett volna, ha Anna is, Emma is fel tudja újra építeni az életét a szerelmével? Nemcsak hűtlenségről, hanem egy új élet, kapcsolat hiányáról is van szó. Talán egy kortárs regényben – főleg mivel ilyen erős és „halálos” mintázatok vannak előzményként – a boldogtalanság inkább magányt, tehetetlenséget, dermedtséget, depressziót, függőségeket szülne. De ma bizonyára a magány volna a legerősebb tapasztalat. Anna, Emma elválik és középkorú nőként, felnőtt gyermekkel vagy anélkül magára marad. Jelinek A zongoratanárnő.
