Az M Studio június 8-i bemutatója olyan volt, hogy eleinte nem is találtam rá a megfelelő szót. Csak néztem az előadást, és annyit sikerült megfogalmaznom, hogy ez művészet. Nem azért, mert a színházat elfogadjuk művészeti ágnak, hanem, mert ami itt a szemem előtt épp kibontakozik és megmutatkozik, az maga a művészet. Veres Nagy Timea írása.

Később sem lettem okosabb a szóválasztásban, viszont egy másik néző, aki maga is részese volt a rendező egy korábbi alkotásának, azt mondta, hogy szentsége volt ennek a produkciónak. És azt hiszem, ennél tökéletesebb kifejezés nincs is, mint hogy szentsége van az előadásnak.

Félrevezető a felvezető, hiszen nemcsak színházkritikus nem vagyok, de semmilyen művészeti ágban nem rendelkezem még alapképzéssel sem, tehát ez itt nem kritika, még véleménynyilvánítás sem, hanem egy élménybeszámoló, ami nem véletlenül jelenik meg pont ezen az oldalon.

Ugyanis Barta Dóra már harmadjára rendez az M Studionak*, nagyobb időközökkel és üdítően más képi világgal, legalábbis nézői szemszögből. Kafka Pere volt az első közös munkájuk, majd ezt követte a García Lorca háza, amely nekem személyes kedvencem, főként a témában való érintettségem miatt, majd ez a legutóbbi Danse Noir, amely a Lorcához hasonlóan asszonysorssal, nő-történettel foglalkozik.

Én egy szövegközpontú néző vagyok, egy jó szöveget felolvasószínházban, rádióban is szívesebben befogadok, mint egy erős vizualitásra épülő, de gyenge szövegű előadást. A García Lorca házát inkább nevezném mozgáselőadásnak, szöveges részekkel, Frederico García Lorca Vérnász és Yerma című műveiből, amelyben fokozatosan virágzik ki három különböző sorsú nő tragédiája: a szerelem és a kötelesség között őrlődő menyasszony, akit végső soron egyik férfi sem tekint embernek, partnernek; a meddőségbe belebolonduló és gyászával egyedül maradó Yerma; és az egyetemes asszony-sorsba beletörődő anya, aki azzal „vigasztalja” jövendőbeli menyét, hogy a házasság nem egyéb, mint egy fal a nő és a társadalom között.

Bármilyen nagyszerűek is legyenek, a sepsiszentgyörgyi színpadokon mégsem látunk túl gyakran akkut társadalmi problémákra reagáló előadásokat. Az egyenlőtlenséggel, a nőgyűlölettel foglalkozó alkotások pedig szinte nem is léteznek, hiszen a jelenség maga sem létezik, ugye, e békés kisvárosban, e békés országban, sőt e békés Kelet-Európában sem nagyon.

Ebben a kontextusban nemcsak merész, de megkockáztatom, időnként esetleg a befogadói szintet meghaladó ajánlat az M Studio Dance Noir című előadása, Barta Dóra rendezésében. Ugyanis, ahol mi tartunk a közbeszédben az egyenlőtlenség témánál, az még mindig csak annyi, hogy a feminista szót nem vesszük a szánkra, mert rég elfeledtük vagy sosem tudtuk eredeti jelentését, a zaklatás, erőszak és elnyomás szavaknak csak nagyon szűk értelmezési keretet engedünk, amelyben helye van a véres, fizikai nyommal járó nemi erőszaknak, a sorozatos verésnek, és mondjuk egy idegen kéretlen fogdosásának.

De ez a keret már nem fogadja be a házastársi nemi erőszakot, az alkalmi pofont, a kéretlen udvarlást, a test tárgyiasítását, a nők dehumanizálását, a bámulást, füttyögést, beszólást és a büntetést, ha nem úgy viselkedünk, ahogyan egy nőnek kell. A hatalom számos, szubtilis megnyilvánulásáról már csak azért is nehéz beszélni, mert ezeket akkor érted meg, ha kellő mennyiségű szakirodalmat, cikket, tanulmányt olvastál, beszélgettél erről másokkal, nyitott szemmel jártál legalább a saját világodban. Az elnyomást felismerni ugyanúgy tanulnunk kell, mint a jó bort értékelni, a művészetet befogadni. Azonban honnan tanuljuk ezt, ha az elnyomásnak a részletekben rejlő módjairól már nem lehet úgy beszélni, hogy ne oltanának rögtön azzal, hogy habzó szájú feminista vagy (lásd: a szó eredeti értelmét), hogy szítod a konfliktust a férfiak és nők között, hogy ki akarod herélni a férfiakat, hogy árnyékra ugrasz, boszorkányüldözésbe kezdesz. És ha ezt elég sokan, és elég okosan mondják, akkor valóban megtorpansz, tényleg nem olyan nagy ügy, ha nem érti, hogy a szerelme terhes, hogy a bókjai zavarók, hogy ezt a ruhád úgy szereted, hogy nem szexre gondolsz benne, hogy úgy általában nem érzed magadra nézve kötelezőnek, hogy a másik nem szexuális érdeklődésének a tárgyává válj sem garbóban, sem latexben.

A Danse Noir pedig pont ezekbe a mélységekbe enged bepillantást. Sztereotípiák jelennek meg, és nem gonosz férfiakról, itt nincsenek rossz és jó főhősök, inkább zavarbaejtő pillanatok, gyakran pont a humorosságuk okán: egy picsogó, hisztiző nőnek jogos a sértettsége? Egy áldozat nem kéne a sarokba szorulva nyüszítsen, sírdogáljon és megmentőre várjon, lehetőleg egy férfi személyében? Egy, a férfiak csodálatát élvező, bókokat habzsoló szűz nő nem érdemli meg legalább egy kicsit, hogy jól megadják neki? Dönthet úgy egy nő, hogy szűz akar maradni, amikor csodaszép, és a férfiak vágynak rá?

Az előadás mitológiai történeteken keresztül vezet be minket a (férfi)hatalom különböző rétegeibe, miközben nem ítélkezik, nem mutogat ujjal, nevetségessé tesz itt is, ott is, és teszi mindezt egy lenyűgöző nyelvezetben. Mozgáselőadás a javából, de messze nem a legkomplexebb az M Studio repertoárjából, nem is innen származik a zsenialitása, hanem abból ahogyan a szöveget a mozgással ötvözi. A történetek nyelvezete archaikus, miközben előadásmódjuk olyan, mintha egy kávé mellett beszélgetnénk Zeusszal, Pügmaliónnal, Galateiával, Pandorával és a többiekkel. Nincs megállás beszéd közben sem, a mozgás és a szöveg egymást kiegészítve zajlik, egyik sem válik a másik alárendeltjévé, és úgy alkotnak egységet, hogy nézőként egy egészet tudsz befogadni.

„A nő csak szenvedés”, mondja Pügmalión az első történetben, és szinte meg is értjük, hiszen alig kel életre a szobra, máris elhagyná őt. Pügmalión válasza pedig olyan mai, olyan mindennapi: senki vagy nélkülem, nem létezel, nem képviselsz értéket, te csak általam lehetsz bárki is. Az elhagyott férfi szavai, szerencsések, akiknek még soha nem vágtak hasonlót a fejéhez.

Platón történetével folytatjuk, amelyből kiderül, hogy a két fél egymás keresésének sosincs vége, hiszen régen, az idők kezdetén léteztek nő és férfi természetű lények, ám létezett egy köztes emberi lény is, a hímnős, amely gömbölyű volt és négy végtagú, a boldog egység, amelyet Zeusz haragjában kettévágott és arra ítélt, hogy az idők végezetéig a másik felüket keressék. De az egymásra találásban is csak szenvedés volt a részük, így Zeusz hátulról előre helyezte nemi szervüket, hogy az egyesülésük öröm és megtermékenyülés forrása legyen. Férfi tesz anyává egy nőt – halljuk a mesélő szavait.

Kinek a felelőssége, ha egy nő a férfiak vágyának tárgyává válik? Van-e jobb módja a nők dehumanizálásának, az emberi mivoltjuktól való megfosztásnak, mint a női szexualitás végletekbe való taszítása? Erről beszél Jack Holland is a Nőgyűlölet című könyvében, a kétpólusú nő-kép megteremtéséről, amelyben a keresztény egyháznak volt kiemelkedő szerepe: az érinthetetlen szűz, amely „megtagadja” bájait az erre jogosult férfitől, és a „bemocskolt” kurva, mely pont azáltal veszít értékéből, hogy azt adja, amit várnak tőle. A kígyóhajú Medusza örök érvényű története ez.

A csapdahelyzet és a nő, mint minden rossz okozója jelenik meg Pandora meséjében is: a Zeusz által teremtett első nő bosszúvágyból születik, eszközként egy teljhatalmú férfi kezében, szép, elegáns és okos, de a sorsa előre el van döntve. Nem tudja nem kinyitni a szelencét, hiszen ezért teremtetett, hogy rontást hozzon az emberiségre.

És mi történik akkor, ha egy nő mégis érvényesülni akar a férfiak világában? A magamban csak üvegplafonnak hívott jelenetben láthatjuk azt, ahogyan az öltönyös, csokornyakkendős, határozottan előre haladó nőt addig akadályozzák, eleinte finoman, alig észrevehetően, majd egyre durvábban, földre tiporva, rá ugorva, míg a csokor a hajába kerül, ahova tartozik, járása billegető lesz, kéztartása babás, hanghordozása nyafogó és pipiskedő.

És ugyanígy próbál később viselkedni Galateia is, aki hiába szereti Akiszt, nem tud szabadulni Polüphémos (küklopsz) egyre zaklatóbb szerelmétől (szerelem az ilyen?), és akinek az igényei végső soron ugyanúgy figyelmen kívül lesznek hagyva, mint az összes többi női karakteré. Ebben a világban nem lehet saját döntése egy nőnek, hogy kit szeret: ha kedvesét megölik, majd bizonyára zaklatója, szerelme gyilkosa felé fordul a szíve. Szerelemféltés, szenvedélyből elkövetett gyilkosság, olvasnánk a mai újságok címlapján.

A büntetés arányosságáról mesél Artemisz és Aktaión esete: valóban halál, és méghozzá ilyen kegyetlen, jár a szépségbe belefeledkezett fiúnak? Mit csinált Aktaión, kukkolt vagy csak elbambult? És jogos-e egy nő abbéli igénye, hogy magányában, intimitásában zavartalanul hagyják?

Az előadás zárójelenetében Médeia és Iaszón találkozásába nyerünk bepillantást. A higgadt, nyugodt, érett női korban lévő Médeia mindenre képes, hogy meghódítsa, pontosabban, megszerezze magának Iaszónt, és bár az előadás épp csak felvillantja e kapcsolat keletkezését, a történet folytatásának ismeretében nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a kierőszakolt szerelem mindig megbosszulja magát.

Talán nem annyira helytelen Jack Holland kijelentése, miszerint a nőgyűlölet a világ legrégebbi előítélete. Ezekben a történetekben semmi meglepő nincs, ezt látjuk újságok címoldalán, szomszédjainknál, barátainknál, erre tekintünk vissza szüleink házasságában, és végül ezt éljük át a saját mindennapjainkban. Hogy képesek-e vagyunk felismerni e tapasztalások rontó voltát, legyünk férfiak vagy nők, talán még sok generáción keresztül marad kérdés.

*a szerző az előadásban játszó egyik színész felesége, véleménye teljesen a sajátja
A nyitókép az előadás plakátjának felhasználásával készült.

Comments