DESDEMONO:
S rólam, ha kell,
Mi dicséretet tudnál mondani?
JAGELLA:
Oh, férfiról? Azt ne kívánd; én csak szidni tudok. (…)
Férfi ha szép s eszes: jól fel tudja azt mérni,
Szépségéért cserébe mi pénzt el lehet kérni.
DESDEMONO:
Ez szép dicséret! Hátha rút s okos?
JAGELLA:
Ha rút mint éj, de amellett eszes:
Elfedni rútságát szépet keres.
DESDEMONO:
Rossznál rosszabb.
EMILIO:
S ha szép és ostoba?
JAGELLA:
Ha egyszer szép: nem lehet ostoba,
Kap gazdag nőt, akármilyen buta.
DESDEMONO:
Csupa régi badarságok; arra valók, hogy becsípett asszonyok nevessenek rajtok. Micsoda nyomorult dicséretet tudsz arra a férfira, ki rút is, ostoba is?
JAGELLA:
Legyen bármily bolond és bármi rút,
Több rosszat tenni szép s eszes is tud.
DESDEMONO:
Oh, te balgatag; a legrosszabbról legtöbbet mondasz! De hát mi szépet tudsz mondani oly férfira, ki azt valóban megérdemli? Ki önérzetében még a rossz akarat bizonyságtételére is bátran hivatkozik?
JAGELLA:
Ha szép a férfi s rá nem is kevély;
beszélni tud s nagyon még sem beszél;
Bár dús, nem űz fényt s kéjben nem hever,
Fut a vágytól s csak néha mondja: jer!
Ha sértve van s bosszút tud állani,
Bosszúságát el hagyja szállani;
Nem oly botor, hogy a házi kenyért
Eldobja úri hulladékokért;
magának tartja szívét s meg se látja,
Ha hölgykoszorú tolong a nyomába;
Az, – ha ugyan volna is ily férfi –:
DESDEMONO:
Nos, az ilyen?
JAGELLA:
Nevelje kölykeit, s álljon be italt mérni.”
Shakespeare Othello, a velencei mór (illetve Szász Károly fordítása) nyomán. II. felvonás, 1. szín
(meg)fordította: Zsigmond Andrea
