Nemrég az egyik kollégám, aki a konyhában dolgozik, kijött a vendéglőbe, és szólt, hogy egy kis segítségre lenne szükségük. Mosolyogva hozzátette, hogy „női munka”. Szeretek a konyhában segíteni, és éppen rá is értem, szóval mentem, de azért nem állhattam meg, hogy megkérdezzem: mégis mit értett azalatt, hogy női munka? (Egyébként zöldségeket kellett szétválogatni, ha jól emlékszem.) Erre azt mondta, hogy semmit, csak piszkálni akart, mert tudja, hogy feminista vagyok. Ironikusan mondta, de nagyon mellészúrt, szégyen helyett határtalan büszkeséget éreztem.

Igen, szeretem azt hinni magamról, hogy feminista vagyok. Erős, független nő, aki megállja a helyét egyedül is, nincs szüksége férfira, hogy az megvédje, eltartsa. Jól keresek, vannak barátaim, több hobbim, mint ami egészségesen fenntartható. Becipelem egyedül a matracot a garázsból; ha valami elromlik, megguglizom, hogy lehetne megjavítani. Ha probléma merül fel, igyekszem egyedül megoldani, csak akkor kérek segítséget, ha muszáj.

Nem is olyan régen ez teljesen másként volt. Nagyokat pislogtam, a kelleténél hangosabban nevettem, eljátszottam az esetlen nőt, akit meg kell menteni. Bármit, csak hogy felhívjam magamra a figyelmet. Aztán eljöttem Izlandra, és egyrészt nem volt sok férfi, akinek a kegyeiért harcolni lett volna érdemes, másrészt lett egy mentorom, akitől naponta hallottam, hogy „erős, független nő vagy”. Az elején minden porcikámmal tiltakoztam ez ellen, nem értettem, mit akar, mire jó ez, frusztrált voltam, sírtam is. Mára már nagyon hálás vagyok neki, bár néha úgy érzem, átestem kissé a ló túloldalára, és időnként összekeverem a függetlenséget a makacssággal. Meg kell tanulnom beismerni a gyengeségeimet, és segítséget kérni, ha szükségem van rá. Meg kell találnom az egyensúlyt.

Igazi önfejű feminista lettem – gondoltam, és büszke voltam rá. Arról álmodoztam, hogy erős, határozott kislányokat nevelek majd, akik semmitől nem félnek, és elhiszik, hogy bármire képesek, amit csak elképzelnek. Művészlelkű kisfiúkat, akik férfivá érve tisztelik és imádják majd a nőket: a humorukat, az eszüket, a határozott véleményüket, akik hódolattal és csodálattal tekintenek majd a női test minden titkára.

Aztán egyik nap egy másik kollégám poénkodott valamit. Ez már nem az az ártatlan kis vicc volt, sokkal inkább szexista beszólás, ami, ha nagyon szigorú akarnék lenni, akár munkahelyi zaklatásnak is minősülhetne. Persze elmosolyogtam a dolgot, mint mindig. MINT MINDIG.

Pofoncsapásként ért a felismerés, hogy képmutató vagyok. Hogy nevezhetem magam feministának, ha még mindig kuncogni tudok azon, amikor tárgyként, egy darab húsként néznek rám, amikor nem tisztelik a véleményemet, és magasról tesznek az érzéseimre? Hogy tudom ártalmatlan flörtnek elkönyvelni a bántó beszólásokat, miért nem védem meg magam? Hogy fogom megtanítani majd a lányaimnak, hogy nincsenek előttük határok, amikor az én generációm azon nőtt fel, hogy „ha egy fiú meghúzza a hajad, azt jelenti, hogy kedvel”? Hogy tudom majd meggyőzni őket arról, hogy ki kell állniuk magukért, amikor én tudat alatt még mindig a férfiak elismerését keresem?

Nem vagyok feminista. Gyenge vagyok, gyáva, félek a konfliktustól. Mosolygok a nem helyénvaló poénokon, és nem rántom el rögtön a karom, ha valaki akaratom ellenére hozzámér. Igyekszem „jófej” lenni, „nem gondot okozni”, „érteni a viccet”, „részt venni a játékban”. Közben azon gondolkozom, hol és hogy szedtem fel ezeket a kifejezéseket. Miért vannak annyira belém kódolva, hogy legjobb belátásom ellenére sem tudok túllépni rajtuk? Miért mentek fel magamban valakit, aki kineveti az ambícióimat és álmaimat, aki partner helyett szakácsot, takarítónőt és dadát keres?

Éjjel egy van, és nem tudok aludni, mert azon agyalok, ha egyszer majd lesz egy kisfiam, megtanítom neki, hogy a lányok haját nem húzzuk meg. Ha egyszer majd lesz egy kislányom, elmondom neki, hogy mindig szólnia kell, ha kellemetlenül érzi magát egy helyzetben. Közben viszont imádkozom, hogy csoda történjen, és a következő tíz évben hirtelen megváltozzon a világ. A csodákban nem bízva viszont elhatározom, hogy végre tényleg feminista leszek.

Dávid Panni

A nyitókép a szerző önarcképe.

Comments