Június 29-én Csép Éva Andrea parlamenti képviselő, a NEEEM-kampány elnöke, benyújtott egy törvénymódosítási javaslatot, amelyet 68 képviselő és szenátor írt alá. A javaslat a 217/2003-as törvény megváltoztatását célozza meg, amely az eddig legtöbb 72 órán belül kiadott távoltartási rendelet helyett azonnali restrikciós eljárást léptetne életbe a családon belül történt bántalmazások esetében. A módosítástervezet szerint ugyanakkor, amennyiben a felek közben kibékülnek, nem indul eljárás az agresszor ellen. A törvénymódosítási javaslat szerint a második bejelentett bántalmazás után a felek kibékülésétől függetlenül is felelősségre vonnák az elkövetőt.
Június 30-án Ana Adriana Săftoiu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) képviselője is benyújtott egy, ugyanezen törvény módosítására vonatkozó javaslatot, amely nem venné figyelembe a felek kibékülésének tényét a büntetőjogi eljárás elindításakor. E törvény módosítására vonatkozó javaslatot hatvan politikus írta alá, akik között egyetlenegy RMDSZ-es sem szerepel.
Nem vagyok benne biztos, hogy nem kell felvázoljam, mi volt az eredeti probléma ezzel a törvénnyel. Röviden az, hogy kényelmesen sok időt hagyott a hatóságoknak egy távoltartási rendelkezés kibocsátására, annyi időt, amennyivel akár egy bántalmazott élete is veszélybe kerülhet. (“Ezeknek a nőknek minden óra, minden perc számít” – mondja egyébként éppen Csép Andrea 2017 májusában egy interjúban). A kibéküléssel csak az a gond, hogy sok bántalmazott nő dönt az agresszor elleni eljárás megszakítása mellett, többnyire a család egységét fenntartandó. (Valahol a háttérben egy csomó piros felkiáltójel villog, hogy a családon belüli erőszak áldozatai férfiak is lehetnek, és ha a nők nem nagyon, ők mégannyira sem beszélnek ezekről a traumákról, ez egy ilyen kultúra, ugye, nincs mit tennünk…)
Az RMDSZ-es javaslattal pont az a problémám, hogy erősen kompromisszum-ízű. És az a kérdés, ilyen témában szabad-e kompromisszumot kötnünk. Mert miről szól? Arról, hogy szigorítani kéne ugyan a törvénykezésen, de azért ne emeljük az egyén érdekeit a család érdekei fölé. Szóval most már ne végtelen sok feljelentést és kibékülést kelljen végigjátszani (és túlélni), hanem csak egyet. A NEEEM-kampányban az egyik leggyakrabban felhozott statisztikai adat az évi kétszáz, családon belüli erőszak miatti haláleset. Kíváncsi vagyok, e nők agresszorai milyen arányban előszöri bántalmazók – erről ugyanis nincsenek statisztikák.
Csép nemrég a VICE magazinnak adott interjút, ebből kiderül, egyébként is szűkén vagyunk a statisztikáknak. Csép konkrétan beismeri, nincsenek olyan adatok, amelyek azt bizonyítanák, az egyszeri bántalmazás és kibékülés után nem történik több bűncselekmény. Vlad Epurescu, a képviselő beszélgetőtársa az interjú végén Camelia Proca, A.L.E.G.-elnöknőt idézi: A családon belüli erőszak eseteinek gyakori motívuma, hogy az áldozat, az agresszor vagy a család nyomására, visszavonja feljelentését. Gyakran találkozni érzelmi zsarolással; a gyerekek jólétéért, félelemből, szégyenből visszavont nyilatkozatokkal, amikor is a rendőrség nem folytathatja a kivizsgálásokat, és az ügyet lezárják.
Ugyanakkor a családon belüli erőszak másik jellemzője, hogy az erőszakos cselekedetek ismétlődnek és idővel súlyosbodnak. A nők általában csak a különösen súlyos esetekben tesznek feljelentést. Tehát, ha tudunk többrendbeli bántalmazásokról, a kegyetlenkedések súlyosbodásáról beszélhetünk, és ebben az esetben az államnak kötelessége minden előzetes intézkedést meghozni. Ezért értékelendő egy olyan határozat, amely nem vezet az eljárás megszakításához a felek úgymond kibékülése esetén. És így legalább az áldozatnak nem kell további zaklatással számolnia, legalábbis, ami a feljelentése visszavonását illeti.
Egy perui példa nagyon hatásos kampányra, amely éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy ne adjunk egy második esélyt az agresszornak, mert sajnos végzetes lehet:
Amikor nők ellen elkövetett erőszakról, bántalmazásról vagy nemek közti diszkriminációról beszélünk, hajlamosak vagyunk a Románia által 2014-ben aláírt Isztambuli Egyezményre hivatkozni. A Csép Andrea által benyújtott törvénymódosítási javaslat azonban az Egyezmény 18. cikkelyének 4. pontjával (“A szolgáltatások nyújtása nem függhet attól, hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen.”) elég nyilvánvalóan nem egyezik. Felhozható érvként, hogy valószínűleg a 3. pont azon részét vette figyelembe (és értelmezte nagyon sajátosan) a törvénymódosítási javaslat beadásakor, amely kimondja: “A részes felek biztosítják, hogy az e fejezet alapján hozott intézkedések (…) olyan integrált megközelítésen alapuljanak, amely figyelembe veszi az áldozatok, az elkövetők, a gyermekek és a tágabb társadalmi környezet közötti kapcsolatokat.” Ugyanezen cikkely első pontja szerint azonban “A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket, hogy védjék az áldozatokat a további erőszakos cselekményektől” és nyilvánvalóan ez a cél, kérdés azonban, hogy a feljelentés visszavonásának lehetősége ezt szolgálja-e.
Az Isztambuli Egyezményt 2011. május 11-e óta 45 ország írta alá és 24 ország, köztük Románia is, ratifikálta. A családon belüli, nők ellen elkövetett erőszakot azonban különböző országban más és más módon kezelik, s az eljárások milyensége, illetve az elkövetőkkel szembeni tolerancia mértéke sokszor egyáltalán nem függ attól, hogy aláírta-e az illető ország az egyezményt. Nagy-Britanniában és Finnországban is az illetékes szervek kibocsáthatnak egy azonnali, ideiglenes távoltartási rendelkezést. Ezekben az országokban az áldozat beleegyezése nélkül is indítanak eljárást, Finnországban utólagos fellebbezésre van lehetősége. Németországban, Dániában és Svédországban nem dolgoztak ki külön eljárást a családon belüli erőszakot elkövetők ellen, az elkövetőket a Büntető Törvénykönyv szerint ítélik el. Németországban 14 napos, Svédországban 30 napra meghosszabbítható, 24 órás sürgősségi távoltartási rendelkezést bocsáthatnak ki a hatóságok. Az agresszornak ilyenkor kötelessége elhagyni otthonát, és nem léphet kapcsolatba a bántalmazott féllel/felekkel. Norvégiában csak bírósági tárgyalás után utalhatnak ki távoltartási rendelkezést, azonban az áldozatoknak joguk van egy ingyenes ügyvédi konzultációhoz. Itt saját otthonából maximum három hónapig tilthatnak ki valakit.
Nem értem, miért ebben a formában kellett benyújtani ezt a javaslatot, egyáltalán meg lettek-e kérdezve azok a szakértők, akik évek óta próbálnak harcolni a jelenség ellen. Nekem úgy tűnik, a pártpolitikai érdekek még mindig nagyobb szerepet játszanak egy ilyen döntés meghozásában, mint az áldozatokkal szembeni szolidaritás. Azt sem értem, miért nem írta alá egyetlen RMDSZ-es képviselő sem a második törvénymódosítási javaslatot.
Ilyen döntéseket meghozni, párhuzamosan a NEEEM-kampány szövegeivel, sajnos némiképp hiteltelenné teheti ezeket a megmozdulásokat. Az pedig, hogy nem született nyilvános vita erről a problémáról, megmutatja, mennyire ijesztően érdektelen a romániai magyar társadalom számára a családon belüli erőszak témája.
Juhász-Boylan Kincső
