Nőverés, lincshangulat, félresiklások

A hetekben Kolozsváron történt fizikai bántalmazás mediatizálása, amely többnyire még mindig hatása alatt tartja az erdélyi magyar, és hát főleg kolozsvári értelmiséget, olyan tanulságokkal bír, amelyek mellett felelőtlenségnek érezném elmenni szó nélkül. Ez a szöveg így azokat a szimptómákat igyekszik körüljárni, amelyek arra utalnak, hogy a nyilvánosság az esetet kisiklással kezeli. 

Kezdjük is az online lincseléssel: az tény, hogy az internetkorszaknak egy meglehetősen furcsa jelensége a lincselés.  A szakértők között nincs konszenzus arról, hogy azok az emberek, akik az onlájn szférában különösen nagy agressziót mutatnak  mennyire lennének képesek ezt a fizikai környezetben is megvalósítani. Elképzelhető, hogy ők lennének azok, akik, ha erre lehetőségük lenne, konkrétan is részt vennének az agresszió lefolytatásában. Ők vetnék az első követ. Azt persze meglepő látni, hogy békés családapák és családanyák vért követelnek vélt vagy valós bűncselekmények elkövetőivel szemben. 

Ugyanez indult el a kolozsvári bántalmazó egyetemi tanársegéd esetében is. Az eset ugyanis nagy vihart kavart a közösségi médiában, sokan azzal vádolják a sajtót, hogy el akarja mismásolni az ügyet, amiért nem írta ki a teljes nevét az elkövetőnek. Holott a sajtónak nem az a dolga, hogy elvégezze a hatóságok munkáját, sőt, ebben az esetben ujjal mutogatni nem lett volna célszerű, hiszen a szenzációkeltésen kívül nem látni, a megnevezés mit is segített volna. Az elkövető megnevezése ugyanis akkor célszerű, ha az nem vállalja a tettei következményeit, és próbálja eltitkolni azon tetteit, amelyek a közösségi normák megszegését mutatják. 

A sajtónak egy szempontja lehetett ebben a történetben, éspedig, hogy ne tegye az áldozatot beazonosíthatóvá, hiszen neki most a legkevésbé arra van szüksége, hogy azon csámcsogjanak emberek ezrei, hogy pontosan mi is történt vele. Ennek a követelménynek például nem tett eleget a kolozsvári egyetem oktatóval szembeni elhatárolódásáról elsőként hírt adó lap, hiszen rendőrségi forrásokra hivatkozva lehozták a nő korát is, ez pedig az akadémiai kocsmakörökbe bejáratos emberek számára egyből világossá tette, hogy ki kicsoda.    

A nevesítést végül mégiscsak elvégezte egy feminista blogger, s úgy rontott be a porcelánboltba, mint holmi elefánt. Megírta ugyan tokkal vonóval a véleményét is, de rengeteg feltételezést is belevitt a szövegébe: például hogy az ötnapos távolságtartási végzés után a bántalmazó visszamehet bántalmazni, vagy hát az áldozatról azt feltételezi, hogy továbbra is kiszolgáltatott helyzetben van, mindenféle jelzőket aggat a bántalmazáshoz, s ezáltal retraumatizálhatja. Mindezt ugye az ő védelmében teszi. Eszes Beáta saját narratívát teremt a tények feltérképezése helyett, és az olvasó nem tudja, mennyiben egyeztethető össze a valósággal, néha retorikai csavarjaival meg azt sugallja, hogy ez maga  a valóság. Ebben semmi probléma nem lenne, csakhogy míg azt állítja, hogy a nők elleni erőszak prevenciója a célja, egy pillanatig sincs tekintettel az áldozat védelmére, miközben a bűncselekmény feltételezett részleteiben lubickol. A jó szándékú, de pontatlan és végső soron kártékony cikket meg százak osztják, olyanok is, akik máskor a BBC-standardokat szokták számon kérni.

Osztják az online lincselést elősegítendő, közéleti szereplők, újságírók, diákok és válogatott cigánylegények. És hogy ezzel is mi a probléma?

Adott egy eset, amiről egyelőre úgy tudjuk, hogy végre működik a rendszer: az elkövetőt mind a hatóság, mind a munkahelyi közeg felelősségre vonja, valószínűleg a karrierjének vége szakad, a szociális hálója szétesőben van. Ilyet pedig ritkán tapasztalunk kies tájainkon, ahol inkább az elhallgatás, tagadás, relativizálás és agresszív visszatámadások módszereihez szokhattunk hozzá azon kevés eset során, ami napvilágra került. Holott bőven vannak agresszorok: feleségverő magyar polgármesterekről, intézményvezetőről, egyetemi tanárról szól a fáma, csak hát ők voltak (általában) annyira higgadtak és józanok, hogy nem videókamerák és nyilvánosság előtt követik el tetteiket. 

A kolozsvári – s szélesebb körben az erdélyi – magyar értelmiség éppen ezt teszi rosszul: nem arra fókuszál, hogy nyilvánosságra kerüljenek az eltussolásban levő történetek, hanem sokkal inkább egy nyilvánvaló eset kapcsán adják ki düheiket. Ugyanez a közeg az, amelyből sokan éveken keresztül legyintve hallgatták azokat a történeteket, amelyek a mostani egyetemi tanársegéd tetteiről szóltak. Nyilván sokkal könnyebb bizonyítani most, hogy valakinek mennyire fontos a nők védelme, amikor egyértelműen el lehet ítélni valakit, aki nem tartozik a kulturális vagy politikai mainstreambe, s mint olyan, nem képződik mögéje egy olyan védőháló, amely kórusban kezdené megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, több bizonyítékot  követelve. Ahogyan volt ez az olyan esetekben, ahol a hatóságok nem, csupán maguk az áldozatok próbálták bizonyítani a méltatlan viselkedésformákat az elkövetőkkel szemben. A nőkkel szembeni erőszakot természetesen el kell ítélni, csakhogy tovább is illene lépni, és ki kellene mondani, hogy ez a mindennapokat átszövő, rendszerszintű probléma. 

Mint ilyen, az értelmiség most nem csak a saját bűnét veri el B. F.-en, hanem gyakorlatilag harminc év el nem mondott frusztrációi jönnek elő.

Természetesen, amit az elkövető tett, az nem egykönnyen megbocsátható, a megbocsátás meg kinek-kinek magánügye. Mindazonáltal a társadalom büntető rendszere nem úgy van kitalálva, hogy bármiféle elkövetőt is örök életre a sivatagba száműzzünk, hanem hogy a megfelelő mértékben legyen a tette szankcionálva, de ugyanakkor segítsen kijavítani a kóros viselkedésmintákat, és  a büntetés végrehajtása után rehabilitálja az elkövetőket. Ehhez persze szükség lenne a rendszer olajozott működésére, megfelelő szakértőkre stb. Ahhoz azonban, hogy tetteiket megbánva és sikeresen kezelve a problémáikat, az elkövetők ismét visszatérhessenek a társadalmi mindennapokba, ahhoz a rendszernek igazságosan kellene működnie. Ehhez képest most mi folyik? Követelik, hogy az elkövetőt örök időkre tiltsa ki minden egyetem. 

A másik probléma, hogy nemcsak a nők védelme hiányos Romániában, a prevenciós lehetőségek ugyanannyira hiányoznak: egy férfi, még ha fel is ismeri, hogy az általa működtetett viselkedésformák veszélybe sodornak másokat, híján van azoknak a lehetőségeknek, hogy kezeltethesse a problémát. No persze, nem állítom, hogy egy Kolozsváron élő tanár ne tudna információkat kapni ezekről, ha nagyon keresi.

Ítéljük hát el az elkövetőt? Természetesen, csak ne gondoljuk, hogy az ultramorális statementek bármit is elérnek. Hiszen a bántalmazások mindennapiak, saját környezetünkben élő embereknél is. Természetesen nem ennyire evidensek, mint a mostani eset, de pont ezért kell kijelölni sürgősen azt a vörös vonalat, amit ha a történések átlépnek, feljogosítva érezhetjük magunk mások életébe beleavatkozni. Határozottabban nehezebb, mint a súlyos bántalmazást elítélni. De több értelme is lenne, mint a prevenciónak általában.    

Kulcsár Árpád

Comments