Nők a diktatúra ellen – hogyan lettek ők a belarusz tüntetések főszereplői?

Fehéroroszországban a választások óta kitartóan tüntetnek az emberek, mivel nem ismerik el többé Lukasenkát demokratikusan megválasztott államelnöknek. A történések elejétől fogja jelentős szerepet játszottak az eseményekben a belorusz nők.

A Transindex – Columbo felesége megkeresett egy a témára rálátó nőt, aki készségesen vállalta, hogy válaszol a kérdéseinkre, viszont anonim kívánt maradni, mivel annak ellenlre, hogy ő jelenleg nem Fehéroroszországban él, rokonai, barátai igen. Romániában talán ezt nem kell elmagyarázni.

Elsőként kontextualizáljuk egy kicsit a témát: a Belarusz Köztársaság lakossága, hogy áll a férfi-nő esélyegyenlőséggel? Mennyire erőteljes jelenség például a nők elleni erőszak, a munkahelyi megkülönböztetés? A regnáló hatalom – Lukasenka nyilatkozataiból kiindulva – egy erőteljes patriarchális szemléletet jelenit meg: ezt hogyan fogadja a társadalom?

– Szeretném az elején tisztázni, hogy a válaszaimat nem támasztja alá alapos kutatás és azt sem biztos, hogy kimerítő képet tudok adni az eseményekről. Az országon kívül tartózkodom, nem vagyok jelen az utcákon, nem éltem meg a hatalmas kollektív traumát, ami ott van. Amit mondok az a véleményem, és lehetnek benne tévedések.

Erre a kérdésre, csak nagyon általános választ tudok adni. Röviden: a Belorusz Köztársaság egy poszt-szovjet ország – sok tekintetben “szovjetebb”, mint ahogy gondolnánk –, s mint ilyen a nemi egyenlőség tekintetében ugyanazok a problémák ott is, mint más poszt-szovjet államokban, beleértve Magyarországot (szerk. megjegyz.: és Romániát) is. Ha csak a számokat vesszük figyelembe, akkor lehet az a benyomásunk, hogy a nők reprezentációja a közéletben és a gazdasági életben elégséges – de ez csak kirakat. Jelenleg a Parlament Képviselőházában a nők a képviselők 40%-át teszik ki. Paradox módon már ez is megmutatja azt, hogy a választásokat elcsalták, hiszen ilyen arányt nem igazán értek volna el szabad és átlátható választásokkal. Ehhez hasonló számokat láthattunk a volt Szovjetunióban is, ahol a női képviselők a képviselő-testület 30%-át tették ki.

Ennek egész egyszerű oka van: ezeknek a testületeknek nincs valódi hatalmuk, és nem is igazán számít kik a képviselők, ameddig kiszolgálják és támogatják a rezsimet. Néhány magas politikai pozíciót nők töltenek be, mint például a Választási Bizottság vezetője, Lidija Jermosina, vagy az Államelnöki Adminisztráció vezetője, Natalija Kacsanoja. De ismét hangsúlyozom: ezek a nők nem azért vannak ott, mert a népet szolgálják, hanem mert hűségesek az elnökhöz. Másfelől a nők alulreprezentáltak a katonaságban és a rendőrségben, kulcsfontosságú miniszteri pozíciókat sem töltenek be.

És bár kevesebb a nő a munkanélküliek között, mint a férfi, ez inkább a rejtett munkanélküliség miatt van, mintsem az egyenlőség miatt. Továbbá a kettős teher (szerk. megj. munkában is, otthon is a nő dolgozik) problémája még mindig aktuális – bár a bölcsőde- és óvodarendszer jobban működik, mint Magyarországon például –, és a reproduktív munka nagy része is a nőkre hárul.

De az sem igaz, hogy nem tudunk semmit a feminizmusról vagy távol állunk a társadalmi nemi szerepek kutatásától. Az Európai Társadalomtudomány Egyetemen a mai napig sikeresen működik egy Genderkutató Központ, más egyetemeken is voltak felmérések és országszerte népszerűsítették a nemi esélyegyenlőség gondolatait. A Koordinációs Tanácsnak – amely azért alakult meg, hogy tárgyalásokat folytathasson a hatóságokkal az elcsalt választás után – külön feminista testülete is van: nemrég láttam, hogy saját Telegram csatornával rendelkeznek. Szóval szerintem annak ellenére, hogy a férfi és női szerepekről a hagyományos patriarchális nézetek uralkodóak az országban, jelen vannak a feminista nézetek is, amelyekre lehet hagyatkozni, amikor arra keresünk magyarázatot, hogy hogyan vett ilyen fordulatot a tüntetéssorozat.

Fehéroroszországban más választások körül is problémák voltak, kezdve a jelöltek letartoztatásától, a választási eredmények kihirdetése utáni tüntetésekig. A 2020-as választás is látszólag egy ilyen forgatókönyvvel indult: aztán az egyik félreállított jelölt helyett a feleség indult, Szvetlana Tyihanovszkaja, aki körül kialakult egy újfajta ellenzéki erő, amelynek meghatározó személyei nők voltak: Maria Kolesznyikova, Veronika Tsepkalo. Miben más ez az ellenzék?

– Kissé trükkös kérdés, mert nem csak az ellenzék tekintetében különbözött az idei választás. Azt hiszem a különbséget a társadalmi állapotból lehet leginkább megérteni: Szvetlana Tyihanovszkaja azért indulhatott a választásokon, mert a patriarchális állami rendszer nem látta őt érvényes és veszélyes ellenfélnek. És ha őszinték vagyunk, akkor nem is nevezhettük annak a kampány elején.

Amit viszont nem értettek meg a hatóságok, az az, hogy az évek során felgyűlt hazugságok és a tények folyamatos tagadása, és kiváltképp a COVID-19 pandémia alatt kialakult helyzet miatt a polgári társadalomnak nem volt más lehetősége, mint egymásra hagyatkozni, együtt dolgozni és egymást támogatni. A hivatalos propaganda mögött létrejött egy civil társadalom, amelyben az emberek együttműködtek már a pandémia kezdeti szakaszában is: egészségügyi készleteket vettek az orvosoknak, arcmaszkokat nyomtattak és pénzt gyűjtöttek, hogy a kórházi dolgozóknak vehessenek védőfelszerelést. Az állam nem csak a koronavírus létezését tagadta, hanem megpróbálta szabotálni is ezeket a civil kezdeményezéseket.

Én úgy látom, ezen a ponton vette észre a széles társadalom, hogy ez nem mehet tovább a végtelenségig, és hogy az állam nem tisztel valami nagyon alapvetőt: az emberi életet. Már ezen a ponton nyilvánvalóvá vált, hogy Lukasenka és klikkje meg fog fizetni ezért. Szerintem a választási kampányidőszak kezdetéig az emberek készek voltak bárkit megszavazni, aki valamilyen jelét adja az emberségességnek, az együttérzésnek és tiszteletben tartja az emberi méltóságot. Azzal, hogy letartóztatták és üldözték az elnökjelölteket, a hatóságok saját maguk alatt vágták el a fát, mert az emberek egyre határozottabbak lettek abban, hogy bárkire is szavaznak, de Lukasenkára nem.

De nem szabad letagadni, hogy Szvetlana Tyihanovszkaja egy tehetséges nő, aki gyorsan megtalálta a hangját politikusként. Abban is különbözött a hagyományos ellenzéktől, hogy „közülünk valónak” nézett ki, olyasvalakinek, aki nem felülről beszél a népnek, hanem aki a néphez tartozik. Teljesen megfelelt az elvárásoknak, hiszen tisztelte az alapvető emberi méltóságot. Nem magáért volt ott, nem magának akart hatalmat, hanem mert szükségét érezte, hogy cselekedjen az emberek érdekében: hogy kiszabadítsa a politikai foglyokat, és szabad választásokat szervezzen. Azt hiszem az is nagyban hozzájárult a népszerűségéhez, hogy két másik jelölt úgy döntött, félreállnak és őt támogatják. Ez a Belarusz Köztársaságban egészen újszerű dolog, az ellenzék eddig megosztottnak látszott, képtelennek arra, hogy egy jelölt mögé álljanak.

Más szóval ki tudta elégíteni az emberek igényeit, ráadásul szolidaritásról és kooperációról tett tanúbizonysággal és megfelelt a társadalmi elvárásoknak. Természetesen biztosan voltak megfontolások a mögött, hogy a másik két jelölt csapata képviselőjének is két nőt választottak; naivság volna azt hinni, hogy ez spontán alakult. De ez a döntés valamelyest megfelelt a „patriarchális” vonatkozásoknak: két férfi mellett Szvetlana a háttérbe szorult volna, és ezt szerintem megértették. Úgy vélem, ez az egyik oka annak, hogy Maria Kolesznyikova kevésbé népszerű az ellenzék köreiben, kiváltképp a hagyományos ellenzékében, mert – szemben Veronika Tsepkaloval és Szvetlanaval – ő nem felel meg a nőkkel szembeni hagyományos elvárásoknak: nem házas, nincsenek gyerekei, és nem ment el az országból, hogy találkozhasson szeretteivel, a hatalmas nyomás ellenére.

Az országos méretű tüntetéseken a hatóságok nagyon agresszíven léptek fel – a sajtóhírek szerint főként az első napokban – amire válaszként a belorusz nők fehérbe öltözve megrendezték a szolidaritás láncát. Bár a hatósági erőszakos fellépés nem szűnt meg, de csökkent a brutalitás mértéke, és megerősödött az ellenállás, sztrájkok kezdődtek: milyen szerepe volt ebben a női ellenállásnak?

– Szerintem a sztrájkok nem a nők fellépésének hatására jöttek létre. Az általános sztrájk gondolata a Nexta telegram-csatornán már a hatóságok brutális fellépésének első napjaiban megjelent, mint az elnyomás és erőszak hullámára adott válasz. Az emberek megértették, hogy lehetetlen a rohamrendőrséggel megküzdeni az utcákon, de lehetséges átmetszeni a rezsim gazdasági alapját. Az erőszak csökkenésében nem a nők fellépése volt az egyetlen tényező, tulajdonképpen a sztrájkok erőteljesebben hathattak ez irányba, erre utal, hogy amint megérkeztek a hírek a sztrájkokról Lukasenka kifutott az egyik gyárhoz.

A fehérruhás nők e mellett bizonyára fontos szerepet játszottak az erőszak csökkentésében és a tüntetők egységesítésében. Természetesen a vizuális oldala a szolidaritás láncának nem volt véletlenszerű, marketingszakértő nők találták ki, és az egész mögött komoly elmélet van. Vélhetően közrejátszott az is, hogy Fehéroroszország egy patriarchális állam, és a nőkkel szembeni erőszakos fellépés rossz fényt vetett volna a hatóságra, hatalmas ellenérzéseket váltott volna ki mindenkiből.

De kulcsfontosságú szerepük volt abban a nőknek, hogy a tüntetések folytatódtak. Nem véletlen, hogy a hétvégi tüntetések általában szombaton mindig a nők felvonulásával kezdődtek, vasárnap pedig tömegtüntetésként folytatódtak. Sokak szerint, ha nem lett volna a nők kiállása, a vasárnapi tüntetések meg sem történnek. A nők kulcsszerepet töltöttek be akkor is, amikor a hétköznapi tüntetések alatt megvédték a férfiakat a rendőri erőszaktól, és ezzel buzdították a teljes belarusz társadalmat arra, hogy folytassa az ellenállást.

Hogyan fogadta a lakosság azt, hogy sorra elrabolták/kimenekítették az ellenzéki vezetőket (kezdve Szvetlana Tyihanovszkajával, és befejezve Maria Kolesznyikovával)?

Azt hiszem a hatóságok abban bíztak, hogy a tüntetéseket ássák alá azzal, hogy a vezetőket eltávolítják az országból. Abban reménykedtek, hogy ezzel a vezetők hitelüket veszítik a nép szemében, és hogy a kiábrándulás olyan erős lesz, hogy a tüntetések alábbhagynak. És valóban, a Tyihanovszkaja Litvániába toloncolása utáni pár napban néhányan azt hitték, hogy elmenekült, és hogy minden remény elveszett.

De aztán jöttek az üzenetek, hogy ez egy vezető nélküli, decentralizált tüntetés, hogy ez nem az új elnökért, vagy “királynőért” zajlik, hanem ellenállás a régi rezsimmel szemben. És egy ilyen helyzetben szinte nem is számít, hogy ki a vezető. Mire Maria Kolesznyikovát letartóztatták, mindenki értette nagyjából, hogy mi történik. Bár Kolesznyikova különleges eset, mivel úgy hiszik, hogy titokban egy oroszbarát politikus, és sokan a régi ellenzékből kétségbe vonják hitelességét. Ilyen például Stepan Putilo – a több mint egy millió feliratkozóval rendelkező Nexta telegram-csatornát menedzseli – , aki azt állította egy friss interjúban, hogy nem győzte meg Kolesznyikova letartóztatása. Azt mondta, hogy egy hónap múlva kiengedik annak érdekében, hogy a tüntetés Moszkva-párti új vezetője legyen.

Fotó: Ann Linde Tweet

Az eseményekben számos vélemény szerint alapvető – nemzedék- és szemléletformáló – jelentősége volt a Nobel díjas írónak, Szvetlana Alekszijevicsnak, akit otthonában felkeresett több ország diplomatája (Svédország mellett RO, BG, IT, LT, SK, NL, AT, LV, SA, PL, EE, FR, DE, CZ, EU, FI), hogy a kormány szervei ne hurcolják el őt is. A mostani belarusz történésekben mi a szerepe, jelentősége?

Erre csak részleges választ tudok adni, mert nagyon kevés információm van Szvetlana szerepéről. Szerintem inkább szimbolikus jelentősége van: mivel nincs más Nobel-díjasunk az országban, sokat jelent ha egy ilyen ember támogatja a tüntetéseket. Viszont Szvetlana az utóbbi időben nem igazán látható a közéletben, leszámítva a letartóztatási kísérletet, amikor az EU diplomatái elmentek hozzá megvédeni őt. Nem tudom, hogy aktívan részt vesz-e a tüntetésben,.

A helyzetet illetően nemcsak biztató, hanem aggodalomra okot adó jelek is vannak, mivel nincs megnyugtató megoldás a kialakult helyzetre. Viszont a sajtóértesülések szerint a kormány szervezetei már a nők ellen is határozottabban léptek fel. Ezt mennyire fogadja el a széles társadalom? Mennyire vannak fenyegetett helyzetben a belarusz nők?

Azt mondanám, hogy bár letartóztatnak nőket is, az embereket érő erőszak nem olyan brutális, mint az első három napban. Bár történnek verések, nincs híre nemi erőszaknak (leszámítva, hogy egy férfi egyetemistát szinte megerőszakoltak, de szerencsére megmenekült). Nem tudom, hogy ennek mennyire egy felülről jövő parancs az oka, vagy inkább az az elterjedt nézete a patriarchális társadalmaknak, hogy „igazi” férfiak nem vernek nőket.

Amikor a nőket fenyegető veszélyekről van szó, azt hiszem ezek ugyanazok, mint az ország állampolgárait és lakosait fenyegető veszélyek. A legutóbbi szombati felvonuláson sok nőt tartóztattak le, közöttük barátaimat is, de sokat bírságolás nélkül ki is engedtek. Azt hiszem mindenki tisztában van azzal, hogy a nők elleni brutális erőszakos cselekedetek milyen negatív hatással vannak a hatóságok és a rendőrség hírnevére. Nem csak az országon belüli, hanem a nemzetközi szinten sérülne az országkép. A nyílt és brutális erőszak miatt kívülről morálisan elítélhetőbbé válik a rendszer, és ezt mindenképpen megpróbáljak elkerülni hatóságok, jóllehet kevés sikerrel.

Az elmúlt időszak eseményei mit jelentenek a női emancipáció szempontjából?

– Paradox módon a lehetséges következmények kétarcúak lehetnek. Egyfelől eredményezhetnek az események egy növekvő konzervativizmust és protekcionizmust, ahogyan az Lengyelországban történt. Emlékezzünk arra, hogy a lengyel Szolidaritás mozgalmának utolsó fázisaiban, amikor a férfiakat megfenyegették és bezárták, a nők kulcsfontosságú szerepet töltöttek be: de az átmenet után „eltűntek” a politikából.

Másfelől látható egy ellentétes tendencia is: a tüntetéseken meleg és leszbikus csoportok is részt vettek, szivárvány-zászlókkal, és részvételüket üdvözölték, nem viszonyultak hozzájuk ellenségesen. A Koordinációs Tanácsnak van egy feminista szervezete is, és néhány barátom aktívan részt vesz benne.

Őszintén remélem, hogy a nők részvételének terén elért eredmények nem tűnnek el a rezsimváltás után. Abban is reménykedem, hogy nem csak azok a nők találják meg a helyüket a politikában, erős támogatottságal, akik eleget tesznek a hagyományos elvárásoknak, mint Szvetlana Tyihanovszkaja, hanem „kényelmetlenebb” női vezetők is, mint Maria Kolesznyikova.

A magyar és a román sajtó nem igazán figyelt fel a történtek női vonatkozásaira, a nemzetközi sajtóban is csak visszafogottan tematizálták. Mit gondol miért?

– Inkább azt mondanám, hogy ahol van szó erről a vonatkozásról, ott inkább a tradicionalista keretek közé szorul: vagyis a nők inkább áldozatként és mártírként vannak feltüntetve, nem pedig politikai szubjektumokként, akik képesek a független cselekvésre. Az okok világosak: Romániáról nem tudok beszélni, mivel nincs meg a kellő tudásom hozzá, de Magyarország az utóbbi időben egyre tradicionalistábbá válik. Itt sok felsőoktatást elvégzett nő nem dolgozik, mivel arra biztatják őket, hogy eleget tegyenek anyai kötelességeiknek, a gyereknevelési segély elégtelen és nem engedi meg a nőknek, hogy a kenyérkereső és az anya szerepét egyesítsék, és az állam mindent elkövet, hogy kizárja a feminizmust a nyilvánosságból (jó példája ennek a CEU száműzése és a Dzsenderkutatás szak bezárása). Egy ilyen helyzetben nehéz elérni, hogy hatasos elemzésekkel a nőket politikai szubjektumokként mutassak be, s nem a rezsim passzív áldozataiként.

Ennek a bátor és határozott kiállásnak mi az üzenete a nagyvilág fele, azt hogyan lehetne megfogalmazni? Mi a tanulság – ha van?

– Azt hiszem az üzenet világos: nem számít, hogy mennyire elnyomó egy rezsim és hogy milyen sokáig állt fenn, vannak határok, amiket egyszerűen nem lehet átlépni. És ezek a határok az emberi élet és az emberi méltóság körül vannak meghúzva.

A beloruszok hírhedtek arról, hogy készek szinte bármit kibírni. Van egy népszerű viccünk arról, hogy három különböző nemzet képviselőjét felakasztják. És míg a másik kettő meghal, a belorusz kibírja és túléli. Amikor megkérdik, hogy hogy csinálta azt feleli: „Eleinte kicsit kényelmetlen volt, de aztán hozzászoktam”. De még az ilyen emberek is azt mondják „eddig és netovább”, amikor az élet forog kockán és amikor az államilag fenntartott hazugságok és erőszak minden ésszerűséget meghalad.

Bárki, aki hasonló tudatlanságot és érzéketlenséget mutat a néppel és a nép méltóságával szemben, hasonló sorsra jut.

Comments