Nem maradhat monológ. Pont ez a lényeg

Az iskolában szexuális visszaélés áldozata voltam. Az egyik férfi tanárom követte el, aki nyolc éven át tanított. 12 éves voltam. Most már felnőtt vagyok és jól vagyok. A múlt héten megnéztem a Diáksztori Monológok legújabb epizódját Andrásról, a tanárról – kezdi írását olvasónk.

Ami 20 éve volt

Miközben irodalomórára a Szigeti veszedelmet kínoztam délutánonként (nem azt akarom mondani, hogy haszontalan volt), ő Orwellt ajánlott vagy Jung Chang könyvét a Vadhattyúkat. Verhetetlen volt a tanárok, sőt számomra a felnőttek között is, leginkább azért, mert az órái ötletviharok voltak, sokat kérdezett, nem akart irányítani, őszintén kíváncsi volt arra, hogy mit gondolunk, ki mire képes. És olyan légkört teremtett, amiben nem éreztem semmi akadályát annak, hogy a kamaszkor küszöbén toporgó önmagam legyek. Mindenről lehetett beszélni, mindent lehetett mondani, amire gondoltunk. Így éreztem. És persze rengeteg figyelmet kaptam. Egy idő után már délután is, hétvégén is, néha egy héten többször is, csak ketten is. És lassan elkezdett hozzámérni. Pontosan emlékszem arra, ami nem volt egyáltalán ebben nekem jó, amikor átlépte a határokat.

Egy tavaszon át ment ez, mert közben körülöttem más felnőttek és a szüleim is figyeltek rám, és nagy hálával tartozom ezért. Utána éveken át már csak azt néztem végig, ahogy a többi lányt behálózza, egy darabig vezettem is egy listát, aztán elvégeztem a középiskolát és elköltöztem, egyetemre mentem. Aztán terápiára, mert gyakran küzdöttem emlékbetörésekkel, igazából mindenki figyelmét veszélyesnek éreztem, nem csak a férfiakét, nem csak a tanáraimét, és a fenti, életem legelső kapcsolata meghatározta számos kínzó módon a további párkapcsolataimat is. Rengeteget dolgoztam magamon, hogy jól tudjak lenni.

Ami múlt héten volt

Múlt héten láttam a Diáksztori Monológok új részét a Transindexen. Csak a szöveget olvastam el először, annak alapján tudtam, hogy jobb, ha megteszem magamnak a szívességet, és homeoffice-ban, egyedül a gyermekkel nem nézem meg a videót is. De ez is elég volt, hogy elárasszanak az emlékek. Nem ijesztett meg a helyzet, tudtam és értettem, hogy mi történik, és azt gondoltam, azt is tudom, hogy hogy tudok vigyázni magamra és a gyermekemre. Kerestem valakit, aki néhány órát vigyáz rá, játszik vele, és tudom, hogy neki is jó lesz, hogy a nagy pandémiás szimbiózisban, amiben élünk, ne kelljen megélje testközelből azt a zaklatottságot, amin átmegyek, és én is teret nyerjek, hogy meg tudjak nyugodni, és elmúljon a szorongás, ingerültség, sírógörcs, ami úton volt. Miután találtam valakit, aki vállalta, hogy foglalkozik a gyerekemmel, elvittem, egész jól voltam, jót tett a séta, és hazaérve rágyújtottam egy cigarettára. Ekkor nyílalt belém, hogy én 12 évesen így találkoztam legelőször a cigaretta ízével, amikor megcsókolt. Erre sohasem emlékeztem eddig. S habár a többi emlék (a mainstream borotvahabjának, rágójának, parfümjének illata) hosszú évek óta kínoz, ha megérzem valahol, mára már egyből túlteszem rajta magam. De ez egy új emlék volt, a semmiből. Felálltam, olvasni nem bírtam volna, átmentem a szobába, és megpróbáltam Netflixen keresni egy történetet, amiben nyoma sincs abúzusnak, de kapcsolódni lehet hozzá, és kizökkenthet ebből az állapotból. Nagyon dolgoztam, elemeztem, küzdöttem, hogy ne legyen ereje fölöttem már ezeknek az emlékeknek. Túl erősen. Ezt követően az utolsó gondolatom, amire emlékszem, az volt, hogy milyen jó lenne felhívni egyik ismerősöm, akivel erről néha beszélgetni szoktunk, és felhívom, és elkezdünk beszélni…

És innentől egy rövidebb idő kiesik. Nem emlékszem sem arra, hogy mi történt a filmben, sem arra, hogy mikre gondoltam. Abból következtetek, hogy körülbelül 5 percet tarthatott ez az idő, hogy a film 7 percnél volt, mikor már újra elemeztem a helyzetet. A telefonom alapján nem hívtam fel az ismerősöm sem. Ez a reakció ilyen formában teljesen előzmények nélküli volt számomra, és elsőre elkeserített. Aztán persze, igen-igen, látom már, hogy addig volt jó, amíg létrehoztam magamnak a biztonságos teret, onnan már csak meg kellett volna engedni magamnak a dühöt, az üvöltést, a sírást, a fájdalmat. Ez terítette le az ilyen mások számára teljesen érthetetlen fenevadakat is korábban, mint a kék Orbit szaga, a borotvahabé stb., és ez kerekedik felül a cigarettán is. Lassan vége ennek. Mármint mindig emlékezni fogok, de már nem akasztanak meg az emlékek, és tud arról szólni az életem velük együtt, amiről én akarom, hogy szóljon.

De ezt most el kell mondani

Az erőszak komplex és sokféle valósága létezik. Ez így van. Az elkövetőknek is van egy történetük. Én értem. Az (iskolai) erőszakhelyzetekről az egyik legfontosabb, hogy beszéljünk bárkivel is, akiben bízni tudunk, és persze a közbeszédben is. Itt vagyok.

De ha 12 éves egykori önmagamra gondolok, aki mondjuk megnézte ezt a videót, éppen benne van egy szexuális erőszak helyzetben, és elolvasta a monológ felvezetőjében azt a rengeteg kérdést arról, hogy van-e baj ilyenkor, és ha igen, kivel: el kell mondjam, el kell mondani, hogy van itt valami, ami viszont nem kérdés, és nem képezi és nem képezheti vita tárgyát.

Ami akkor azzal a kislánnyal történt, az szexuális visszaélés, amire nincs mentség. Amit a törvény büntet. A felelősség egyedül és kizárólag az elkövetőé. Az áldozat nem hibás, és főleg nem azért történt ez, mert vonzalmat érzett bárki iránt. A vonzalom nem veszélyes, és nem abúzus követi. És a lány(ok) nem csinált(ak) semmi rosszat. És felelősségük van a felnőtteknek is, akik tudomást szereznek a gyerekek ellen elkövetett erőszakról, és rengeteget segíthetnek.

Ezt el kell mondani mindig, újra és újra, és csak innen indulhatunk mindannyian egymás közt és a közbeszédben is. Ha ez a közös alap, beszélhetünk és beszéljünk a bántalmazó történetéről is, a rendszer felelősségéről is, újra, Zsófi történetéről (annyira kéne egy levél Zsófitól, talán azért hiányzik ez nekem, mert ő is benne van a történetben, de arc és hang nélkül, és mert őszintén remélem, hogy van, akivel beszélni tud), szülőktől, testvérektől, barátoktól és szemlélőktől, iskolai alkalmazottaktól, szakemberektől.

És akinek pedig tenni kell ahhoz, hogy leálljon a visszaélés, az tegyen is!

És már csak az van bennem, hogy az elmúlt években figyelem, hogy főleg a sajtóban, elhivatott és tehetséges újságírók újra és újra nekifutnak, hogy beszéljenek az erőszakról, keresik a történeteket, a hangjukat, a megfelelő nézőpontot és eszközt, hogy változtatni tudjanak. És ilyen projekt a Diáksztori Monológok is. És látom, hogy ennek néha mi az ára, és hogy ez milyen nagyon nehéz. Legalább tíz éve készülök írni/tenni valamit, és ezek a korábbi írások mára megteremtették a lehetőséget, és a közösségünkben is az erőszakról való beszéd egy olyan kontextusát, ahol úgy éreztem, ma már ezt meg lehet lépni. Ezért én hálás vagyok. És azt gondolom, hogy egyfajta közös(ségi) felelősségünk, hogy meghalljuk őket, mérlegeljünk ennek a nehézségét és a bátorságot, és tegyük hozzá a magunk részét, ahogy gondoljuk. Mert nem maradhatnak monológok. Pont ez a lényeg.

A túlélő története a BBTE erőszak-megelőző tanácsadó központjához érkezett be, aki névtelen kíván maradni, és arra kérte a központ munkatársait, hogy továbbítsák olvasói levelét a sajtó felé. A szöveg a Diáksztori Monológok sorozat egyik részéhez kapcsolódik, amelyről a Transindex is hírt közölt és amely az Érted Facebook-oldalán jelent meg eredetileg. 

—————————————————————————–

Ha bántalmazás áldozata vagy fordulhatsz segítségért, információért a Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Intézetekhez. Az alábbi linken kikeresheted hol található a hozzád legközelebbi székhely: http://andpdca.gov.ro/w/contacte-dgaspc/

Amennyiben te is érintett vagy ilyen történetben, és segítségre szorulsz, keresd föl ezt a honlapot, vagy kérj segítséget a +40753 893 531 telefonszámon!

A fiatalkorúakkal való szexuális kapcsolatot a törvény bünteti, a BTK. 220-as (és 221es) cikkelye. A 13 és 15 év közötti gyerekekkel létesített, bármiféle szexuális aktus egytől öt évig történő börtönbüntetéssel sújtandó, 13 évnél fiatalabb gyerekkel létesített szexuális kapcsolat esetében kettőtől hét évig történő börtönbüntetés szabható ki az elkövetőre, amennyiben hatalmi helyzetéből visszaélve valaki 13 és 18 év közötti gyerekkel létesít szexuális viszonyt, kettőtől hét évig terjedő börtönnel büntethető. A törvény 4. bekezdésének B pontja értelmében súlyosbító körülménynek számít, amennyiben az elkövető a gondozására bízott gyerekkel szemben él vissza szexuálisan, például ha tanár. Ugyanakkor a 272/2004-es, gyermekvédelmi törvény 89-es cikkelyének harmadik bekezdése szerint a köz- és magánintézmények azon alkalmazottai, akik foglalkozásukból kifolyólag gyerekekkel állnak kapcsolatban, és tudomásukra jut, hogy a gyerekekkel szemben rossz bánásmód, abúzus vagy a törődés hiánya áll fenn, kötelességük sürgősen értesíteni a szociális igazgatóságot és a gyerekvédelmi hatóságokat.

Illusztráció: Praveen kumar Mathivanan on Unsplash

Comments