Miért nem kell a magyar kormánynak az Isztambuli Egyezmény?

Kedden a magyar Parlament döntő többséggel – 115 igen és 35 nem szavazattal – elfogadta azt a nyilatkozatot, amelyben elutasították az Isztambuli Egyezményt.

A politikai nyilatkozatot hétfőn a magyarországi kisebbik kormánypárt a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) terjesztette elő, ami mellé beállt a Fidesz is. A nyilatkozatban jelezték, hogy a nők elleni erőszak megfékezésének érdekében született javaslatcsomagot nem kívánják ratifikálni, azaz beemelni a magyarországi jogrendbe, egyrészt mert elfogadhatatlan számukra az egyezmény által használt társadalmi nem fogalma, illetve mert szerintük az támogatná a bevándorlást:

Nem támogatjuk az Isztambuli Egyezmény ratifikációját egyrészt azért, mert a társadalmi nem definícióján alapuló megközelítést ír elő rendelkezéseinek átültetése során, az Országgyűlés pedig nem kívánja nemzeti jogunk részévé tenni sem a társadalmi nem fogalmát, sem az Isztambuli Egyezmény genderszemléletét. Nem támogatjuk másrészről azért sem, mert az Isztambuli Egyezménynek a menedékjog nemi alapon történő biztosítására vonatkozó rendelkezései ellentétesek az Üzenet az Európai Unió vezetőinek című 36/2015. (IX. 22.) OGY határozatban megfogalmazott politikai célkitűzésekkel, és az azokat megvalósító, a jogellenes bevándorlással szembeni hatékony fellépést biztosító magyar jogszabályi környezettel.” – áll az elfogadott nyilatkozatban.

Az Isztambuli Egyezmény elutasítását többek között a magyarországi áldozatsegítéssel foglalkozó nőszervezetek is felháborodással fogadták, ugyanis szerintük ez a lépés a magyar valóság tagadása és az állampolgárok hülyének nézésére utal.

A NANE és a Patent Egyesület közös állásfoglalásában rögzítette, hogy akik „abban reménykedtek, hogy a nőket védő Egyezmény rendelkezései egy ponton a magyar nők biztonságát is javíthatják majd, lemondhatnak róla.”

Szerintük a gender-szemléletre hivatkozva elutasítani az Egyezményt, csak „üres frázis”. Ugyanis az Egyezmény a társadalmi nem fogalmát csak arra használja, hogy a nők elleni erőszak különböző típusait beazonosíthatóvá tegye (szexuális, kapcsolati és családon belüli erőszak), mint nemi alapú és társadalmi nemi alapú erőszak.

„A nők elleni erőszakkal szemben ugyanis nem lehet hatékonyan fellépni anélkül, hogy azt a valósághoz hűen annak társadalmi kontextusában vizsgálnánk, kimondva, hogy ezen erőszak a társadalmi nemi szerepek és nemi alapú hatalmi viszonyok létezésében gyökerezik. Valójában ezeket a hatalmi viszonyokat eltagadni, sőt megerősíteni, és közben a nők elleni erőszak ellen pusztán szavak szintjén, felszínesen »fellépni«, a nőnemű állampolgárokat védelem nélkül hagyni, az intézményrendszert az abúzus további eszközeként elkövetők használatára bocsátani az, ami »Alaptörvény-ellenes«.”

A második ellenérv kapcsán megjegyzik, hogy egyrészt nem helytálló: „Az Egyezmény általuk kritizált (VII.) fejezete ugyanis azt írja elő, hogy a Genfi Egyezmény szellemével összhangban a részes államok tekintsék a nemi alapú fenyegetettséget is menedék kérésére jogalapot adó üldöztetésnek. Ez például azt jelenti, hogy azokat a lányokat és nőket, akik legalapvetőbb testi épségük megóvása céljából olyan országokból menekülnek el, ahol az állam nem lép fel hatékonyan a női nemiszerv-csonkítás ellen, az Egyezmény ezen előírásának ellenzői inkább visszatoloncolnák, kitéve őket ennek a kínzásnak” – áll a nőszervezetek nyilatkozatában, amely arra is kitér, hogy a kormánypártok azt képviselik, hogy a magyar jogrend elégséges.

„Felháborítónak és a magyar emberek hülyének nézésének tartjuk, elégségesnek minősíteni az áldozatvédelem eszköztárát éppen akkor, amikor szinte naponta kerül nyilvánosságra olyan eset, melyben az igazságszolgáltatás, az ellátórendszer alkalmatlansága miatt hal meg valaki családon belüli erőszak eredményeképpen; és amikor a kijárási korlátozások ideje alatt megnövekedett kockázat sem volt elég további biztonsági intézkedések bevezetésére a magyar állam részéről” – áll még a közleményben, amelyben a nőjogi szervezetek annak is hangot adnak, hogy nem tudják mire vélni a megnövekedett intenzitású nőgyűlöletet a kormánypártok és politikusaik részéről az utóbbi hetekben.

Tamás Gáspár Miklós a Mércén Miért nem kell nekik az Isztambuli Egyezmény? címmel közölt cikkében rámutat arra, hogy a kormánypártok érvei – „dzsenderideológia” és „migráns” – csupán kifogások.

Hiszen egyrészt az Isztambuli Egyezmény társadalmi nem fogalma a következő: azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint. Aki megérti ezt a meghatározást, az belátja, hogy nem létezik itt az a “dzsenderelmélet” és “dzsenderideológia”, ami mentén el lehet vetni a dokumentumot. „A magyarországi parlamenti többség szerint nincsen »társadalmi nem« (…), mert az ismert ultrakonzervatív módon hajlamos rá, hogy minden társadalmi különbséget természetinek tekintsen, ne pedig történelminek” – írja. Másrészt a magyar kormány a menekültstátuszt mint olyant kifogásolja, hiszen senkit és soha nem akar beengedni az országba.

Álláspontja szerint a nőellenesség áll az elutasítás háttérben: „a mai magyar állam egyik, ha ugyan nem a legfőbb ellensége a feminizmus.”

Ismerteti továbbá, hogy a „Soros”, „migránsok”, „Európa”, „liberális” mitológémák mellett a kormány eszköztárának szerves részét képzi, a „dzsender” is. Ami nem más, mint a szélsőjobboldal attól való félelme és rettegése, hogy „a zöldkommunista, szélsőliberális, illuminátus buzimarxisták szerint a nemek között nincs különbség, a lány fiú, a fiú lány, mindenki queer meg transz, és “ezek” lebeszélik a fiatalságot (…) arról, hogy unokákat szüljenek büszke fajunknak”.

E miatt a hatalomban lévő politikai vezetők és az államapparátusához tartozó publicisták is hangot adtak a nőgyűlöletnek, amely kulturálisan hasonló az etnicizmushoz és a rasszizmushoz.

„Amikor a Magyar Országgyűlés elnöke – és nyomában a szélsőjobboldali álhírlapírók és fajtaspecifikus igricek hada – korábban azt mondta, hogy az értelmesebb ho-mo-sze-xu-á-lis tudja magáról, hogy másodosztályú élőlény, így hát jámborul meghúzza magát, akkor egyben fölállította a magyar nemzetpolitika alapképletét: ha a némber befogja a lotyka pofáját, akkor megúszhatja nagyobb verés nélkül; ha a zsidó nem akarja a magyar kultúrát „vezetni” (…), értsd: nem akar magyar értelmiségi lenni, hanem amolyan nemzetiségi, akkor egye fene, élhet (már ami maradt belőle) meg kivándorolhat; ha a cigány nem panaszkodik, mert jogsértő módon elvették tőle a jussát, akkor még csak le se csukják; ha az Európai Unió nem emberijogozik itt nekünk, akkor isten neki fakereszt, zsebre tesszük a pénzét; (…).

A lényeg az, hogy az ilyen államban, mint a mai magyar, csak a hierarchia elismerése, a megalázottak meghunyászkodása nyújt életjogot. Mert csak ez természetes” – állapítja meg Tamás Gáspár Miklós.

Következtetése szerint ezért váltak célponttá a nők és a feminizmus. „A feminizmus ugyanis (…) abban különbözik sok más egyenlőségi törekvéstől, hogy nem kér elnézést, és nem méricskél. Nem arra törekszik, hogy a nőknek épp annyi joguk legyen, mint a férfiaknak (…), hanem arra, hogy ne kelljen a heteroszexista rangsorokkal törődni, még annyira se, hogy áthangoljuk őket.”

Akik pedig az együttélést úgy gondolják el, mint amikor egyik fél a másikon uralkodik, azok számára „az egyenlőség nem egyenrangúságot jelent, hanem az ellenfél rémuralmát.” Ezért hitetik el férfiak millióival, hogy a feministák az ellenségeik, írja TGM, majd a zárómondatban felteszi a kérdést: “Istenem, ki fogja megvigasztalni az elnyomókat?” (A teljes szöveg itt olvasható.)

Csepelyi Adrienn, a wmn-en megjelent cikkében az áldozatok szempontjából láttatja az Isztambuli Egyezmény elutasításának hatását.

„Azok helyett akarok írni, akik hetek óta az otthonuk falai közé szorulva rettegnek, hogy mikor rontanak el valamit. Mikor néznek rosszkor rossz irányba, mikor lesz sótlan a leves, áll ferdén a kép a falon vagy nyílik túl hangosan a hűtőajtó. Akik alvást színlelnek esténként, hátha akkor eltelik az éjszaka anélkül, hogy valaki szétfeszítené a combjukat. Akik kicsi takarójuk alá bújnak, és az oviban tanult mondókákat ismételgetik azt remélve, hogy apa ma nem megy át hozzájuk éjszaka. Vagy legalább nem fog annyira fájni, mint tegnapelőtt” – írja a szerző.

Ebből a szempontból a bántalmazott áldozatokat segítő-támogató jogi eszköztár elvetése egy kifejezés miatt, egy félmondat miatt „nyílt árulás”, és az áldozatok „szembeköpése”, amely leleplezte, hogy a politikai hatalmat csak a képmutatás, az úgynevezett „keresztényi értékrend” érdekli. „Csak a kis könyvben nem jutottatok el sem a felebaráti szeretetig, sem a faragott bálványokig” – üzeni nekik.

„Ha a magyar igazságszolgáltatásban megfelelő volna a szakemberek érzékenyítése, ha a bírók, a rendőrök, az ügyvédek tisztában lennének a családon belüli erőszak természetével, tüneteivel, jeleivel, akkor talán ez a hetünk sem azzal kezdődik, hogy a bántalmazás miatt korábban felfüggesztett börtönbüntetést kapott férfi kalapáccsal veri agyon a tulajdon apját” – szemlélteti, hogy mit hozhatott volna az Isztambuli Egyezmény ratifikálása.

Kifejti, hogy ahhoz, hogy valaki érdemben változzon akkor is sok időbe telne, „ha most azonnal ratifikálnák az egyezményt, és elkezdenék a gyermekvédelmi szakemberek, az igazságszolgáltatásban dolgozók és a komplett társadalom oktatását és érzékenyítését. A beidegződéseket újrahuzalozni, a berögződéseket fellazítani hosszú, hosszú idő. De belátható. És van remény a végén” – mutatott rá, a probléma fontossága mellett annak sürgősségére és szükségességére is.

Így viszont, hogy elutasította a magyar kormány, feltevődik a kérdés, hogy most mit mondhatunk az áldozatoknak: „Hogy ne haragudjatok, de hallgatnotok kell egész életetekben, hagyni, hogy belülről szétrágjon benneteket ez az egész, mert valami torz keresztényi értékrendbe nem fért bele, hogy a társadalmat érzékenyítsük az abúzusra? Hogy bocs, de a szüleid képmutatóskodhatnak majd egész életükben, és még ha kiderül is, mit tettek veled, nem lesznek eszközeink a helyzet kezelésére, mert nem volt elég a rendszerváltás óta eltelt néhány évtized arra, hogy felemeljük azt a kibaszott szőnyeget, és szembenézzünk azzal, amit alásepertünk? Hogy minket is vertek, mégis ember lett belőlünk, és szerintünk nem gond, ha téged is vernek, meg majd az unokáidat is verni fogja a gyereked, mert mi ilyen hagyománytisztelő nemzet vagyunk?” – szembesít a kérdésekkel a szerző, azoknak hangot adva, akiket „megfojtottak, halálra vertek, zsaroltak, függésben tartottak, éveken át erőszakoltak a saját otthonukban, akiknek nem jár igazság, mert ebben az országban 2020-ban még ott tartunk, hogy képesek vagytok szakszóként használni azt, hogy szerelemféltés.” (A teljes szöveg megtalálható itt.)

Az Isztambuli Egyezmény Magyarországon szélesen elterjedt előítéleteken alapuló kritikáiról írt tisztázó cikket Mérő Vera, amelyet a wmn.hu oldal közölt Minden, amit tényleg tudnod kell az Isztambuli Egyezményről címmel, és itt olvasható.

Románia az Egyezményt 2016-ban ratikfikálta, azóta is folyamatban van a jogharmonizáció, az áldozatokat védő-, támogató- és ellátó intézményrendszer kiépítése, a szakértelem megteremtése és alkalmazása. A Transindex 2017-ben közölt erről egy összeállítást, és azóta is folyamatosan követi a fejleményeket.

Nyitókép: Hoppál Péter / Facebook: “Épp most: Mai napra szánt ellenzéki performansz. Ők cirkusznak nézik a Parlamentet, mi dolgozunk.”

Comments