Esőben könnyen rámtaláltok

Kenéz Franciska három verse:

Főzni, varrni, mosogatni

Nem tudok főzni.
Nem tudok varrni.
Nem tudok mosogatni.

„Hát milyen kisfiú
vagy te?” – kérdik meg
tőlem néha, mosolyogva.

A testvéremtől nem kérdeznek
soha semmit.

Igaz, ő egy fejjel nagyobb
nálam, és Julcsinak
hívják.

De én úgy érzem:
ha én lennék nagyobb
egy fejjel, és
engem hívnának
Julcsikának,

valahogy akkor is mindig
csak tőlem kérdeznék meg,
hogy tudok-e
főzni, varrni, mosogatni,
mert egészen biztosan
valahogy akkor is csak
én volnék kettőnk
közül a kisfiú.

 

A családunkból senki

Ha én is
csak úgy megállíthatnám
a földrengéseket,
ha én is
csak úgy elkaphatnám
röptükben
a repülőgépeket,
ha én is
csak úgy megakadályozhatnám
a gátszakadást,

ha a leszakadó vasúti hidat is
csak úgy könnyedén
visszaemelhetném
a szakadék fölé,
egy kézzel,

mondjuk a jobb kezemmel,
amelyik
azért mégiscsak erősebb,
mint a bal,

ha nekem is lenne
egy olyan piros köpenyem,
s hát persze, ha én is
egy más bolygóról jöttem volna,

akkor én lennék
a Superwoman.

Persze, édesapám akkor sírna,
hogy ő már nem édesapám többé,
a kistestvérem meg csodálkozna,
hogy hát az meg hogy lehet.

Ha én lennék
a Superwoman.

De nem vagyok.

És édesanyám se.

És édesapám se.

És Bandi bácsi se,

meg az ő felesége se.

Talán ezért is
voltak olyan szomorúak,
mikor hazafelé jövet
a moziból
beálltak a kenyérsorba.

Egy néni leszek, aki mosolyog

Az egész város
zászlódíszben állott.

És mindnyájunk kezében
kicsi zászló állott.

Csak a sok rendőr néni
kezében
nem volt zászló.

Mentünk a sorban szépen,
előre,
nemigen beszélgettünk,

csak hurráztunk,
és lengettük a zászlót,
hogy méltóképpen ünnepeljük,
mi, gyerekek is,
legdrágább kincsünket,
a szabadságot.

Mentünk előre,
pirosló arccal és piros zászlókkal,

és akkor nekem
eszembe jutott Petőfi Sára,
és szerettem volna, hogy ha

ott áll ő is
a díszemelvényen,
és ő is integet,
és mosolyog,

mint a többi néni,
akik ott álltak és mosolyogtak,
s akik közül én
nem ismertem egyiket se.

Aztán,
ahogy a felvonulásnak vége
volt,
a kicsi zászlókat összeszedték
egy ruháskosárba,
s mehettünk haza.

Én egy kis ideig
még
elálldogáltam ott,
a díszemelvény körül,

s arra gondoltam:
ha majd nagy leszek,
és ügyes munkásnő leszek én is
valamelyik gyárban,
lehet, ott állhatok majd én is
valamelyik díszemelvényen
a felvonulásokkor.

Csak az bosszantott,
amikor eszembe jutott,
hogy az akkori gyerekek meg
majd engem nem fognak
ismerni, biztosan.

Egy ember, egy néni
leszek nekik, akit nem
ismernek, s aki
őket szintén nem ismeri,
csak ott állok majd,
és mosolygok.

Ez bosszantott.
S aztán még ráadásul
észrevettem azt is,
hogy nincsen több
rágógumim se.

 

(Kenéz Ferenc Főzni, varrni, mosogatni, A családunkból senki és Egy bácsi leszek, aki mosolyog című versét átfordította Zsigmond Andrea. A versek az Esőben könnyen rámtaláltok című kötetben jelentek meg a bukaresti Ion Creangă Könyvkiadónál, 1983-ban. Illusztrációk az eredetiből: Árkossy István.)

 

>> Még több Szerepcsere

Comments