Kenéz Franciska három verse:
Főzni, varrni, mosogatni
Nem tudok főzni.
Nem tudok varrni.
Nem tudok mosogatni.
„Hát milyen kisfiú
vagy te?” – kérdik meg
tőlem néha, mosolyogva.
A testvéremtől nem kérdeznek
soha semmit.
Igaz, ő egy fejjel nagyobb
nálam, és Julcsinak
hívják.
De én úgy érzem:
ha én lennék nagyobb
egy fejjel, és
engem hívnának
Julcsikának,
valahogy akkor is mindig
csak tőlem kérdeznék meg,
hogy tudok-e
főzni, varrni, mosogatni,
mert egészen biztosan
valahogy akkor is csak
én volnék kettőnk
közül a kisfiú.
A családunkból senki
Ha én is
csak úgy megállíthatnám
a földrengéseket,
ha én is
csak úgy elkaphatnám
röptükben
a repülőgépeket,
ha én is
csak úgy megakadályozhatnám
a gátszakadást,
ha a leszakadó vasúti hidat is
csak úgy könnyedén
visszaemelhetném
a szakadék fölé,
egy kézzel,
mondjuk a jobb kezemmel,
amelyik
azért mégiscsak erősebb,
mint a bal,
ha nekem is lenne
egy olyan piros köpenyem,
s hát persze, ha én is
egy más bolygóról jöttem volna,
akkor én lennék
a Superwoman.
Persze, édesapám akkor sírna,
hogy ő már nem édesapám többé,
a kistestvérem meg csodálkozna,
hogy hát az meg hogy lehet.
Ha én lennék
a Superwoman.
De nem vagyok.
És édesanyám se.
És édesapám se.
És Bandi bácsi se,
meg az ő felesége se.
Talán ezért is
voltak olyan szomorúak,
mikor hazafelé jövet
a moziból
beálltak a kenyérsorba.
Egy néni leszek, aki mosolyog
Az egész város
zászlódíszben állott.
És mindnyájunk kezében
kicsi zászló állott.
Csak a sok rendőr néni
kezében
nem volt zászló.
Mentünk a sorban szépen,
előre,
nemigen beszélgettünk,
csak hurráztunk,
és lengettük a zászlót,
hogy méltóképpen ünnepeljük,
mi, gyerekek is,
legdrágább kincsünket,
a szabadságot.
Mentünk előre,
pirosló arccal és piros zászlókkal,
és akkor nekem
eszembe jutott Petőfi Sára,
és szerettem volna, hogy ha
ott áll ő is
a díszemelvényen,
és ő is integet,
és mosolyog,
mint a többi néni,
akik ott álltak és mosolyogtak,
s akik közül én
nem ismertem egyiket se.
Aztán,
ahogy a felvonulásnak vége
volt,
a kicsi zászlókat összeszedték
egy ruháskosárba,
s mehettünk haza.
Én egy kis ideig
még
elálldogáltam ott,
a díszemelvény körül,
s arra gondoltam:
ha majd nagy leszek,
és ügyes munkásnő leszek én is
valamelyik gyárban,
lehet, ott állhatok majd én is
valamelyik díszemelvényen
a felvonulásokkor.
Csak az bosszantott,
amikor eszembe jutott,
hogy az akkori gyerekek meg
majd engem nem fognak
ismerni, biztosan.
Egy ember, egy néni
leszek nekik, akit nem
ismernek, s aki
őket szintén nem ismeri,
csak ott állok majd,
és mosolygok.
Ez bosszantott.
S aztán még ráadásul
észrevettem azt is,
hogy nincsen több
rágógumim se.
(Kenéz Ferenc Főzni, varrni, mosogatni, A családunkból senki és Egy bácsi leszek, aki mosolyog című versét átfordította Zsigmond Andrea. A versek az Esőben könnyen rámtaláltok című kötetben jelentek meg a bukaresti Ion Creangă Könyvkiadónál, 1983-ban. Illusztrációk az eredetiből: Árkossy István.)