Egy nő legnagyobb ellensége? A saját magára fordított idő hiánya

Ha az alkotásnak feltétele, hogy zavartalanul eltölthető idő áll rendelkezésedre, akkor ez olyasmi, amit a nőknek soha nem volt lehetőségük igazán megtapasztalni. 

A cikk eredetileg a Guardian-on jelent megBrigid Schulte Pulitzer-díjas újságíró cikkét Veres Nagy Tímea fordításában közöljük.

Néhány hónapja, amikor épp azzal küszködtem, hogy valahogy időt szakítsak az írásra a zsúfolt hétköznapjaimban, egyik kollégám javasolta, hogy olvassak el egy könyvet a nagy művészek napi rutinjairól. De ahelyett, hogy a remélt inspirációt nyújtotta volna, ezeknek a kreatív zseniknek – többségük férfi – nem a napi rutinja döbbentett meg igazán, hanem az életükben jelenlévő nőké.

Ezeket a férfiakat a feleségeik megvédték minden zavaró tényezőtől, a házvezetőnőik és szobalányaik kávét és reggelit szolgáltak fel nekik a nap legkülönbözőbb óráiban, a dadáik pedig távol tartották tőlük a gyerekeiket. Martha Freud nemhogy kikészítette Sigmund ruháit minden nap, még a fogkrémet is rányomta a fogkeféjére. Marcel Proust házvezetőnője, Celeste, nemcsak kávét, kiflit, újságot és a leveleit vitte be neki minden nap egy ezüst tálcán, hanem rendelkezésére állt, ahányszor a férfinak csevegni támadt kedve, akár órák hosszat is. Néhány nőt csak olyan kontextusban említ a könyv, hogy mi mindent kellett eltűrniük, mint például Karl Marx feleségének is – a nevét nem jegyzi a könyv – , aki a hatból három életben maradt gyermekükkel nyomorgott, amíg férje a British Museum-ban írással töltötte napjait. 

Gustav Mahler egy ígéretes fiatal zeneszerzőt vett feleségül, Almát, akinek aztán megtiltotta, hogy alkosson, mondván, hogy elég egy művész a családban. Cserébe viszont, azt várta tőle, hogy teljes csendet tartson a házban. A délutáni úszása után füttyentett Almának, hogy elkísérje őt hosszú, csendes sétáira. Miközben ő fejben zenét szerzett, Alma órákig ült egy padon vagy a fűben arra vigyázva, nehogy megzavarja. „Olyan harc dúl bennem” – írta Alma a naplójában – „és a kétségbeesett vágyakozás, hogy valaki RÁM is gondoljon, valaki segítsen megtalálni ÖNMAGAM! Egy házvezetőnő szintjére süllyedtem.”

A férfi művészektől eltérően, akik úgy haladtak át az életen, mintha a magukra fordított zavartalan idő születésüknél fogva megilletné őket, annak a maroknyi női művésznek, akit a könyv bemutat, a mindennapjait és életútját gyakran a háztartással és családdal kapcsolatos elvárások és teendők határozták meg. George Sand mindig éjjel dolgozott, ez a szokása még kamaszkorában alakult ki, amikor a nagyanyjára kellett vigyáznia. Francine Prose írással eltöltött napjai a gyermekeit szállító iskolabusz programjához igazodtak. Alice Munro a háztartás vezetése és a gyerekek nevelése között kiszakított „idődarabkákban” írt. És Maya Angelou úgy szabadult meg az otthon visszahúzó erejétől, hogy mindenestől hátrahagyta azt, és egy dísztelen, egyszerű hotelszobába menekült gondolkodni, olvasni és írni. 

Evan Anthony Trollope, aki híres volt arról, hogy minden reggel 8 előtt leírt 2000 szót, valószínűleg az anyjától tanulta ezt a módszert, aki 53 évesen kezdett el írni, hogy el tudja tartani beteg férjét és hat gyermeküket. Hajnali négykor ébredt és addig dolgozott, amíg reggelit kellett felszolgálnia a családjának. 

Mindarra a sok könyvre, festményre, zenére, tudományos felfedezésre, filozófiai tételre gondolok, amelyeket az iskolában tanultunk – mind férfiak munkája. Zubin Mehta karmester mondta egy alkalommal: „Egész egyszerűen nem gondolom azt, hogy egy nőnek szimfonikus zenekarban lenne a helye” –mintha a nőknek nem lenne meg az ehhez szükséges vérmérsékletük vagy tehetségük. (Vak meghallgatások vetettek véget ennek a meggyőződésnek). Eszembe jut egy interjú Patti Scialfával, amelyben arról beszél, hogy milyen nehéz volt megírnia a dalokat szólóalbumjához, ugyanis a gyerekei folyamatosan megszakították, és olyan mértékben követelték a figyelmét és az idejét, ahogyan azt az apjukkal, Bruce Springsteennel soha nem tették. És ekkor jöttem rá: nem arról van szó, hogy a nőknek nincs elég tehetségük, hogy ott hagyják a nyomukat az eszmék és művészetek világában. Soha nem volt rá idejük!

A történelem során a nők idejét folyamatosan megszakítják és feldarabolják, a mindennapok ritmusát a házvezetés, gyereknevelés és hasonló sziszifuszi feladatok szabják meg – vagyis a közösség és a családi kötelékek szorosan tartása. Ha az alkotás feltétele a koncentrált, zavartalan, magadra fordított idő, olyan idő, amelynek eltöltéséről csak te rendelkezel, amelyet te irányítasz, akkor ez valami olyan luxus, amelyre a nők nem számíthatnak, legalábbis úgy biztosan nem, hogy ne legyenek végtelen önzéssel vádolva. 

Még ma is, világszerte, amikor annyi nő dolgozik a munkaerőpiacon, a nők még mindig legalább kétszer annyi időt töltenek házimunkával és gyerekneveléssel, mint a férfiak. Egy Los Angeles-ben készült kutatás, amelyben 32 családot figyeltek meg, azt találta, hogy a leghosszabb, megszakításmentes szabadidő, ami a legtöbb anyának jut, 10 perc. És az akadémikusok mindennapjait feltérképező munkájukban Joya Mistra szociológus és kollégái azt fedezték fel, hogy a női tanárok munkanapjai sokkal hosszabbak, mint férfi társaiké, hiszen ebbe beleszámolódik a fizetetlen házimunka is. Sőt, mi több, az általuk vizsgált férfiak és nők a fizetett munkahelyükön nagyjából ugyanannyi időt töltenek, viszont a nők munkahelyi ideje töredezett és megszakított, köszönhetően a több munkahelyi tennivalónak, valamint a mentori és tanítási feladatoknak. A férfiak fizetett munkaideje több hosszabb, megszakításoktól mentes időtartamokból áll össze, amely alatt nyugodtan gondolkodhatnak, kutathatnak, írhatnak, alkothatnak és publikálhatnak, amely aztán ismertté teszi őket és segít a karrierjük előremenetélben, a gondolataiknak a világgal való megosztásában.

A Theory of the Leisure Class című munkájában Throstein Veblen azt írja, hogy a történelem során azok az emberek, akiknek lehetőségük volt választani és az idejük fölött uralkodni, mind magas rangú férfiak voltak. A nőket már a második oldalon elintézi, amikor azt mondja, hogy ők, a szolgálókkal és a rabszolgákkal egyetemben, mindig a cselédmunkáért voltak felelősek, aminek köszönhetően végül is ezek a magas rangú férfiak kigondolhatták magvas gondolataikat. Feminista kutatók arról beszélnek, hogy a nőknek leggyakrabban „láthatatlan szabadidejük” volt, vagyis élvezetes, de ugyanakkor hasznos és társadalmilag elfogadott tevékenységek, mint a fonók, szüretek és könyvklubok. De, a pusztán pihenés, a csak magukra fordított időnem számított másnak, mint radikális és romboló ellenállásnak. Sokkal könnyebb dolgunk lenne, viccelődött az egyik kutató, ha úgy tennénk, mint az író, zeneszerző, filozófus és misztikus Bingeni Hildegard, aki apátnőnek állt.

A feminista kutatók arra is rájöttek, hogy sok nő nem is érzi úgy, hogy megérdemelne hosszabb, háborítatlanul saját magára fordított időt,, mint ahogy az a férfiaknak kijut. Úgy érzik, ki kell ezt érdemelniük. És az egyetlen módja ennek az, ha a végére érnek a Végeérhetetlen Feladatok listájának: a mindennapos teendők, ahogyan Melinda Gates írja új könyvében, megölik az álmokat. És valóban, én is négy hónapig próbáltam időt szakítani, gondolkodni és megírni ezt a cikket. Ahányszor csak leültem írni, érkezett egy rémült telefonhívás vagy e-mail a férjemtől, a lányomtól, a fiamtól. Vagy anyámtól, aki a friss özvegység ismeretlen érzésével és végtelen papírmunkájával küszködött. Vagy éppenséggel a hitelkártya-társaságtól, vagy egy szerelőtől, egyszóval, mindig valami olyan sürgősség, amely az én azonnali figyelmemet igényelte, annak érdekében, hogy megelőzzünk egy esetleges katasztrófát.

Emlékszem, amikor Csíkszentmihályi Mihállyal készítettem interjút, aki a flow-élmény koncepciójának híres megalkotója. A flow élmény az emberi tapasztalás legmagasabb foka, amikor az egyén annyira elmerül valamely fontos tevékenység végzésében, hogy az idő érzékelése gyakorlatilag megszűnik. Az az állapot, amelyről a művészek és a gondolkodók úgy vélik, hogy alapvető feltétele az érték megteremtésének. Megkérdeztem tőle, hogy a kutatása kitért-e arra, hogy a nőknek van-e annyi lehetőségük a flow állapotába kerülni, mint a férfiaknak. Gondolkodott egy pillanatig, majd elmesélt egy történetet egy nőről, aki annyira belemerült a férje ingének vasalásába, hogy elveszítette az időérzékét.

Eleanor Ross Taylor költő egész életét férje, a Pulitzer-díjas regény- és novellaíró, professzor Peter Taylor árnyékában élte le. „Az évek során számtalanszor mondtam a verseimnek „Menjetek innét, nincs most időm rátok””, mesélte egy 1997-es interjúban. „De ez részben lustaság volt. Ha igazán írni akarsz, akkor írni fogsz. Én a házat tartottam tisztán, fényesítettem a padlót, meg ilyenek.”

Akkora veszteség érzés fog el, ahányszor azokra a remek, meg nem írt versekre gondolok, amelyek a csillogó padló mögé kerültek. Hosszú ideig azt gondoltam, hogy az elvárás, hogy előbb a többieket kell ellátnia, vagy hogy a padlónak csillognia kell vagy hogy mindezek teljesítése az ő dolga, voltak az okai annak, hogy ezek az el nem mesélt történetek benne forrongtak – ahogy Maya Angelou írja – egészen a fájdalomig sűrítve. De most azon gondolkodom, hogy vajon nem-e arról is van szó, hogy a nők úgy érzik, nem érdemelnek saját időt, vagy elég hosszú, zavartalan saját időt. Vajon nem az van, hogy úgy érezzük, nem érdemeljük meg, hogy a kimondatlan történeteinket elmeséljük, hiszen azok úgysem méltók a figyelemre?

VS Naipaul író azt állította, hogy neki nincs női író megfelelője/párja, hogy a nők írásai túl „érzelgősek”, látásmódjuk túl „szűk”, ugyanis – érted – a férfiak élete minden emberi tapasztalat alapja. És én gyakran elgondolkodtam: egy nő által írt, saját élményeit alaposan feldolgozó hatkötetes mű vajon számot tarthatna akkora figyelemre és nemzetközi elismerésre, mint a norvég író, Karl Ove Knausgård Harcom című alkotása?

Virginia Woolf egyszer elképzelte, mi lett volna Shakespeare-ből, ha nőnek születik, vagy ha lett volna egy hasonlóan tehetséges húga. (Gondoljanak csak Nannerl Mozartra, a zenei zsenire, akinek a korai szerzeményeire bátyja, Wolfgang azt mondta, hogy gyönyörűek, de amelyek elvesztek, vagy benne maradtak, soha nem kerültek papírra, ahogyan ő maga is elveszett egy elvárt, de boldogtalan házasságban.)

A nő Shakespeare-nek, írja Woolf, soha nem lett volna ideje vagy lehetősége kibontakoztatni a tehetségét – nem járhatott volna iskolába, a kályha mellé lett volna száműzve, fiatalon kellett volna férjhez mennie, és még verést is kapott volna, ha nem így tesz. Woolf meséjében Shakespeare húga, minden adottsága ellenére, őrülten, holtan vagy egy erdei kunyhóba zárva végezte volna, valószínűleg boszorkánynak nyilvánítva. 

De Woolf története nem ér itt véget. Azt is elképzelte, hogy a jövőben fog születni egy zseniális nő. Azon képessége, hogy kivirágozzék, a remény, hogy a hangja, a víziója figyelemre érdemes, teljes mértékben attól a világtól fog függni, amit mi megteremtünk. „Meg fog érkezni, ha mi megdolgozunk érte” – írta Woolf. 

Nem gondolom, hogy bármi különleges képességgel rendelkeznék. De néha azt álmodom, hogy egy poros szobában ülök egy konyhaasztalnál, velem szemben egy másik én ül nyugodtan, az idő szorításától mentesen, és csendesen teát kortyolgat. „Szeretném, ha gyakrabban látogatnál meg”, mondja nekem. Én meg azon gondolkodom, hogy ha ez a szúró, éjközépi fájdalom, amely időnként gyomortájékon jelentkezik nem csak azért van, mert olyan kevés időm jut elmondani a kimondatlan történeteimet, hanem azért is, mert attól félek, hogy mindaz, ami bennem tekereg, forrong, egyébként sem érdemes figyelemre. Valószínűleg ezzel nem akarok szembenézni abban a poros szobában, amiről gyakran álmodom.  

Azon is gondolkodom: mi lenne, ha ténylegesen elvégeznénk a munkát, és olyan világot teremtenénk, amelyben Shakespeare és Mozart húgai, bármelyik nő boldogulni tud? Mi történne, ha úgy döntenénk, hogy a nők is megérdemlik az időt, hogy saját poros szobáikba visszavonuljanak, és egy kicsit üldögéljenek a konyhaasztal mellett? Mi lenne, ha gyakrabban látogatnánk saját magunkat, csendesen teát iszogatva és azokat a történeteket hallgatva, amelyek lassan formálódnak és felszínre törnek, tudva, hogy mindegyik történet értékes, pusztán azért, mert igaz. Imádnám látni, ami azután következne. 

Nyitókép: részlet Kenney Mencher Polly Anna c. festményéből. 

Comments