Mi a család? Hol kezdődik a családon belüli abúzus? Hol kezdődik és hol kellene véget érnie a traumák kibeszélésének? Meddig maradhat áldozat az áldozat? Albert Antal Orsolya kérdései.

Érdekes fogalom a család. Megfigyeltem, hogy főleg azok az emberek beszélnek róla előszeretettel, akiknek pont a családi életével van gond. Érdekes módon, a legtöbb ember akkor veszi elő ezt a szót, mikor valamiféle varázslatra van szükség, mert valaki nem akar beállni a sorba. A család miatt kell áldozatot hozni, a családért kell leszokni a piáról, és a családi béke miatt kell résztvenni bizonyos nemszeretem ebédeken… Mert a család egy bűvös szó, mindenféle fennkölt dolog tapad hozzá: szeretet, összetartozás, védelem, melegség, biztonság – egyébként mind, mind olyasmi, amire mindenki vágyik, amire mindenkinek szüksége lenne.

Csakhogy nem minden család ilyen. És pont azok a családok nem ilyenek, ahol ezeket a dolgokat gyakran felemlegetik.

Ez járt a fejemben az elmúlt napokban, mióta elég nagy hidegrázásal és rossz közérzettel végignéztem az HBO Allen v. Farrow című dokfilmjét, hozzáolvastam az amerikai  CBS News televíziós csatorna Woody Allennel készült relative friss, tavaly nyáron készült interjújának kivonatát, majd felesége Soon Yi Previn 2017-es New York Magazine-ben megjelent interjúját, és fogadott fia Moses vallomásait. És persze, hozzáadódott mindaz, ami az elmúlt években a nyilvánosság elé került Mia Farrow, Dylan Farrow, és Ronan Farrow révén.

Kényelmetlen, megcsömörlős érzés volt.

Amit biztosan tudni lehet: Woody Allen és  Mia Farrow úgy éltek hosszú éveken át párkapcsolatban, hogy egy napig sem laktak együtt. Mia, korábbi házasságából származó és örökbefogadott összesen 7 gyerekével élt, Woody a közeli saját lakásából járt át hozzájuk. A kapcsolat 12 éve alatt született egy közös gyerekük, Satchel (később Ronan) és a rendező adoptálta Mia két másik gyerekét: Dylant és Mosest. Woddy és Mia kapcsolatának kihűlésével párhuzamosan a rendező titkos viszonyba keveredett a (majdnem)felnőtt korba cseperedett Soon Yi-val, aki Mia első adoptált gyereke volt. A titkos affér mégis kiderült, aztán röviddel ezután, 1992 nyárvégén robbant a hír, mely szerint Allent a 7 éves fogadott lánya,  Dylan szexuális molesztálásával gyanúsította meg volt párja. A rendező mindvégig tagadott,  vádat ez ügyben soha nem emeltek ellene, a gyerekei kizárólagos felügyeleti jogát viszont nem ítélték meg neki.

Azóta Woody Allen együtt él (1997

-től házasságban) Soon Yi-vel, két gyereket adoptáltak, akik ma már nagykorúak.

Mia további gyerekeket fogadott örökbe, így négy sajátja mellett ma tíz adoptált gyereke közül hét van életben.

Nos, kb. ennyi az, amit a tények alapján tudni lehet a történet szereplőiről –  erről a családról. A többi … igazából talány. Az igazságot emlegetni is kár, hiszen a családtagok úgy mondanak ellent egymásnak, hogy abból képtelenség bármilyen következtetést is levonni arról, hogyan is éltek, és mi lehet igaz abból, amivel a két pártra szakadt család tagjai egymást vádolják.

Azt is mondhatnánk – joggal – , hogy nekünk ehhez semmi közünk. Ez csupán egy szaftos történet a lapok pletykaoldalán.

És mégis foglalkozni kell vele, mert maga a történet több olyan kérdést is fölvet, ami jóval túlmutat a búlváron.

Én csak eggyel foglalkoznék most, ami szerintem a legaggasztóbb,  és ami minden éppeszű felnőttben felmerül: mi van a gyerekekkel?

Hogyan szolgálja egy abuzált hétéves érdekeit az, hogy ügyét a nagy nyilvánosság előtt tárgyalják, gyakorlatilag az egész világ azon morfondíroz, hogy most hazudik-e vagy nem a kis Dylan, amikor azt mondja, hogy az apja a nemiszervét tapogatta?

Mi lehet a fejében egy anyának, aki napokig kamera előtt mondatja újra és újra gyerekével, hogy ki, hogyan nyúlt hozzá? Milyen szakértői csapat az, aki hét hónap alatt kilencszer hallgatja ki a kislányt, kilencszer kényszerítve arra, hogy újra és újra átéljen egy traumát? Miért kilencszer? Miért nem kétszer? Vagy miért nem tizennégyszer? És hogyan juthat arra a következtetésre, hogy a kilencszeri kihallgatás nyomán, az áldozat “nem konzekvens”? Milyen az, amikor egy hétéves konzekvens?

És ha nem történt abúzus? Akkor hogyan lehet nyugodt lélekkel ennek  a tortúrának kitenni egy kiskorút, addig ismételtetni vele ugyanazt, mígnem maga is elhiszi, és teljes meggyőződéssel vallja, hogy bántották, holott ez nem történt meg?

Miféle felnőttek ezek?

Milyen család, milyen viszonyok uralkodtak ott? A Farrow archívum videófelvételeinek idilli képsorai, és Moses  vagy Soon Yi emlékei között hatalmas szakadék tátong, ami arra enged következtetni, hogy bármennyire kényelmes lenne egyetlen gonoszt és egytelen Teréz anyát kikiáltani és továbblépni – ez nem fog menni.

A már felnőtt Dylant hallgatni és nézni –  borzongató. Ha valóban történt abúzus, azért, ha meg nem, akkor azért.

Bármi történt vagy nem történt 1992. augusztus 4-én, Dylan ott és akkor a körülötte levő felnőttek áldozata lett. Azoké a felnőtteké akiknek szeretniük, védelmezniük kellett volna őt, és totálisan cserben hagyták.  

Kétségtelenül kényelmetlen gondolat, hogy Woody Allen, a zseniális színész és rendező, valamiért pont aznapra megbolondult, és hétéves lányának nemiszervéhez nyúlkált. Sem azelőtt, sem azután senki mást nem bántott így, csak akkor, csak azt a gyereket, akit egyébként a rajongásig szeretett.

És az is hasonlóan kényelmetlen gondolat, hogy mindez nem történt meg, de van helyette egy feldúlt, megcsalt nő, aki így áll bosszút lehetetlenül viselkedő expartnerén, aki volt annyira “perverz”, hogy saját fogadott lányával csalta őt meg. Lejáratni ország-világ előtt, lehetetlenné tenni az alkotást, ami Woody Allennek létfontosságú – ez volt a bosszúja, a hétéves Dylan lelke feltrancsírozásának árán.

Nem akarok arra sem gondolni, hogy valaki azért fogad örökbe gyereket, hogy bejárónőként dolgoztassa (lásd Soon Yi vallomását), vagy az is borzalom, ha el kell fogadnunk, hogy van olyan anya, aki nem tűri az ellentmondást, üti, veri, kínozza gyerekeit, a legkisebb ellenállás miatt is (lást Moses Farrow vallomását).

És akkor ezt az egész katyvaszt fordítsuk meg, és tegyük fel, hogy Ronan Farrownak hiszünk, aki bár évekig igyekezett távoltartani magát az ügytől, azt mondja, nagyszerű gyerekkoruk volt, Mia egy csodálatos anya, és Woody becstelen tette volt az, ami örökre felborította a családi békét. Ronan hitele elvitathatatlan egyes körökben, hiszen az ő cikke nyomán indult el a #MeToo mozgalom.

Lehetetlen küldetés bárhogy is vélekedni az ügyről. Ott van a fejünkben számos sztereotípia a családról, a szülőkről, testvériségről, az örökbefogadás nemes és nagyszerű voltáról.

És közben ott van a fejünkben a sok negatív példa mindezek ellenkezőjéről. A bántalmazásról, családon belüli erőszakról, a mérgező szülőkről, testvérféltékenységről és a félresikerült örökbefogadásokról, azokról a gyerekekről, akik nem váltották be a szüleik elképzeléseit, és azokról a rettenetes esetekről, amikor jól megfontolt szándékkal, kihasználás céljából fogadnak örökbe kiszolgáltatott gyerekeket.

Mindenre láttunk már példát.

És egyiket sem tudjuk hova tenni.

Csak elképzelni tudom, milyen az, mikor olyasmivel vádolnak valakit, amit soha nem tett meg.

Csak elképzelni tudom, mit érezhet az, akit bántanak, és aztán  a környezete nem hisz neki. Vagy a bántalmazó letagadja. Csak elképzelni tudom, mit érezhet az, akivel elhitetik, hogy bántották. Amikor csak az marad, hogy ismételgeti, hogy bántották, hogy “igazságtételt” követel, de igazából maga sem tudja, minek kellene megtörténnie, hogy kicsit is jobban érezze magát a bőrében.

Nézem Dylan ma is  meggyötört arcát, végtelenül szomorú szemét. Büszke rá, hogy kiállt a nyilvánosság elé, többször is. Sajnálja, hogy végül sosem indult eljárás az apja ellen, és úgy érzi, ez azért is történt így, mert ő nem volt elég erős. Látszik rajta a végtelen kétségbeesés, hogy érzi, ma is van, aki nem hisz neki, van, aki azt gondolja, Woody Allen nem bántotta a lányát.

Ha egy hétéves kislányt megbánt az apja, akkor nem valószínű, hogy egy nyilvános per vagy egy börtönítélet fogja a lelkét helyretenni. Dylan felnőttjei ezt teljesen figyelmen kívül hagyták. Harminc éve próbálják megbüntetni a tettest, és közben az áldozat életének jórésze ráment arra, hogy ezt a megbántottság érzetet dédelgeti magában. Nincs feloldozás, nincs megkönnyebülés, nincs továbblépés.  De van taps, a “bátorságáért” –  ami a nap végén fabatkát sem ér, hiszen látszik rajta, az idő nem hogy enyhített volna fájdalmán, érzelmileg most is nyakig benne van  az áldozatszerepben.

Tartok tőle, hogy mikor elhalkul az “Ügyek” körüli zsivaj, kialszanak a reflektorok és kikapcsolják a mikrofonokat Dylan ott fog ülni a fájdalmával,  és talán soha nem fogja megtudni, milyen a nyugalom vagy a derű, mert azok, akik megtaníthatták volna neki, el voltak foglalva  az “igazságszolgáltatással”.

Mia Farrow lejáratta Woody Allent, bármennyire nincs formális vád és ítélet, a rendezőről most már senki le nem mossa a “childmolester” stigmát. Woody Allen lejáratta Mia Farrowt, a színésznő is kapott egy szép kis “szar-anya” titulust, amit ő is viselhet.  Tizennégy gyerek pártokra szakadva védi és vádolja egymást és szüleit. Egy család.

Köztük Dylan. Aki a legártatlanabb az egész történetben, akit kegyetlenül ki- és felhasználtak a felnőttek. Aki mindössze hétévesen egyedül elvitte a balhét.

És még ma is cipeli.

Comments