Három éves voltam, amikor megkaptam a Sehányéves kislányt és az lett nekem akkoriban A Könyv. Imádtam színeit, a virágait, az egymást ölelő fiatal párt, a kandallót, a leheletfinom baldachint a gyerekágyon, Marika csíkos poncsóját, a kislányokat, kisfiúkat, a macskát, az ugróiskolát. Kazettás magnóra vette a nagyapám, hogy kívülről fújom a sztorit. Most is hallom a hangom, ahogy anyám hangsúlyát utánozva “olvasom”, mekkora öröm volt a családban a Marika érkezése. Emlékszem, földöntúli boldogság öntött el, ha arra gondoltam, egyszer majd nekem is lesz egy magocska a hasamban, ami majd növekszik, míg kisbaba nem lesz belőle, és aztán megszületik, és én ölelhetem, ölelhetem… Akkoriban a szülés téma sem volt kérdéses. Nekem azt mesélték, az anyám hasát felvágták, engem kivettek, visszavarták, és ő megölelt.
Az évek teltek, a Sehányéves kislány elkallódott valahova, és én már majdnem felnőtt voltam, mikor a családban született egy új baba, én pedig frontálisan ütköztem a hüvelyi szülés tényével. (Igen, jártam biológia órára, igen, voltak kutyáink és macskáink, igen, láttam filmben, csak éppen nem érintett meg.) Akkor már elég érett voltam, hogy megértsem mi történik, de totál felkészületlen arra, amivel szembesültem. A probléma a gátmetszéssel kezdődött, egy felszívódni nem tudó műtéti szállal folytatódott, és végül egy kinyílt majd újra bevarrt heggel eszkalálódott komplett horrorba. A családi história anekdotája szerint másodszorra a férj is ment a kismamával, hogy most már végre “méretre” szabják-varrják a feleségét.
Lényeg, hogy azt hittem, ez egy szerencsétlen eset volt.
Pár nappal ezelőttig.
Hogy ez a mai szemmel nézve egyértelmű orvosi malpraxis hogyan égett az emlékezetembe, és befolyásolta ezerrel azt, hogy én hogyan hoztam a világra a lányomat – az egy másik történet.
Pár nappal ezelőtt a WMN magazin hasábjain jelent meg az „ÉS AKKOR MOST VARRUNK IDE EGY SZÉP KIS PUNCIT” – BESZÉLJÜNK A FÉRJÖLTÉSRŐL! című írás, amiből megtudtam, hogy az, amin az én családtagom átment, az azelőtt is, azóta is hétköznapi valóság a magyarországi szülészeteken. Amint az a cikkből, és aztán a megjelenését követő komment áradatból kiderült, a bevett szokás szülés közben nem a gátvédelem, hanem a kevésbé macerás vágás ejtése, majd összevarrása, amelynek aztán van egy különösen kedves csavarja: már neve is van, (Jézusmária, ne hagyj el!) férjöltésnek hívják. Egy-két plusz öltést jelent a hüvelybemenet szűkítése céljából, a párok “örömére”, gyakran a frissen szült nő megkérdezése nélkül.
Pár nappal ezelőtt én is megosztottam ezt a cikket, és legnagyobb csodálkozásomra szinte teljes csend fogadta, ami talán annál is aggasztóbb, mintha többszázan írták volna, hogy ők is hasonlóan jártak. Persze, tudom én, kicsi közösség a miénk, intim részei csonkításáról most senki nem fog szívesen beszélgetni egy facebook poszt alatt. De ha nem lenne baj, azt simán megírhatták volna az én buborékom női! Hogy bizony nekik sokkal jobb tapasztalatuk volt, hogy nálunk ilyen nincs, a mi szülészeteinken ismerik és alkalmazzák a gátvédő manővereket, egyik orvos sem a számára kényelmesebb szabás-varrást alkalmazza, hanem elsődleges a szülő nő testi-lelki épségének tisztelete és megőrzése.
De senki nem írt ilyet.
Közben figyeltem a magyarországi megosztásokat, és így tudtam meg, hogy a Másállapotot a szülészetben mozgalom már hetekkel az ominózus cikk előtt elkezdett foglalkozni ezzel a témával. Az ottani hozzászólások minden elképzelést felülmúlnak. Anyák százai írnak tudtukon kívül ejtett vágásokról és varrásokról, tönkrement szexuális életről, évekig tartó fájdalmakról, diszfunkciókról, félelemről, megalázásról, kiszolgáltatottságról.
De ők legalább már tisztában vannak vele, hogy az ilyen eljárás akár jogi útra terelhető csonkításnak számít, tudtuk, beleegyezésük nélkül ennek nem volna szabad megtörténnie, és amúgy maga a procedúra is, csak szükség esetén és nem, NEM RUTINSZERŰEN alkalmazandó.
Nálunk meg csend van.
Családom más nőtagjai sem úszták meg ezt a nyirbálást. Igazán csak most kezdtem el azon gondolkodni, vajon egy ilyen seb hogyan befolyásolta további életüket, gyerekükkel, párjukkal való viszonyukat. Vajon ezek a női mivoltukban megbántott asszonyok tudtak-e jó tanácsot adni lányaiknak?Tudtak-e beszélni szexről, intimitásról, szülésről, és szülés utáni életről?Hány kapcsolatot tett próbára az ilyen trauma?
Csak a csend van.
Persze, hogy nem tudtak beszélni. Most sem tudnak. Sokan ma is azt hiszik, nem is lehetne másmilyen, nem is történhetne máshogyan.
Pedig dehogy nem.
Csak ahhoz szóvá kell tenni. Hogy igény van a méltó bánásmódra.
Minden porcikánknak kijár a tisztelet, nyilvánosan, az ágyban vagy a szülőszobában.
Persze, egy olyan közegben, ahol bár ugyanúgy a tökéletes testek és arcok reklámbűvöletében élnek az emberek, mint bárhol máshol a világon, de amint a saját testükről van szó, irulva-pirulva zavarba jönnek, ott nagyon nehéz holmi gátmetszésről beszélni. Ahol magától értetődően mindenki pornófogyasztó, de a villanyt le kell oltani szex közben, ott bizony nincs gondolkodás afelől, hogy hogyan is bánunk mi magunk a testünkkel, és mit várunk el másoktól.
Ahol rettegnek a szexuális felvilágosító óráktól, mert aggódnak, hogy kicsi gyerekük ártatlansága fog elveszni, ott ugyan hogyan magyarázható el, hogy a felvilágosítás talán ott kezdődik, hogy megismertetjük a gyereket a saját testével. Ez akkora bűn volna?
Néhány évvel ezelőtti interjúmban egy dúla mesélte, hogy hozzá érkező felnőtt nők nincsenek tisztában azzal, hogy hány nyílásuk van nemi tájékon – akkor tényleg, hogyan is tudnák megmondani, hogy akarják vagy sem a gátmetszést?
Sorolhatnám még mi mindenről nem tudunk, és a nemtudás leple mögött mennyi fontos dolog, mennyi fájdalom, mennyi kín, mennyi heg bújik meg és mennyi jobb életre való lehetőség vész el.
Tanuljunk meg beszélni róla. Akarjunk, merjünk kérdezni, akarjunk, merjünk érezni és vállalni mindazt, amivel együtt élünk. Testünket. Lelkünket. Gátjainkat. Sebeinket.
Az Életünk múlhat rajta.
Albert Antal Orsolya
Nyitókép: Jane Khomi/ Getty Images
