Volt egyáltalán erdélyi #metoo? Kiegészítések egy panelbeszélgetéshez

Május 29-én a Planetáriumban Culture after #metoo címmel került sor egy beszélgetésre, amelynek meghívottai Adorjáni Panna színházcsináló, László Éva pszichológus és Sipos Zoltán újságíró voltak. A beszélgetést Kelemen Kinga kulturális menedzser moderálta, az est házigazdája pedig a Játéktér volt.

Ahogy László Éva megfogalmazta a panel legelején, a hasonló beszélgetésekkel tulajdonképpen “nyitott kapukat döngetünk”, hiszen annyira ismert jelenség az iskolai, munkahelyi, vagy nyilvános térben történő bántalmazás, erőszak, hogy nincs olyan résztvevő, aki ne tudna hasonló esetről (ezt illusztrálandó, az est egy későbbi pontján a közönségből felszólaló Moscu Katalin kérte meg a résztvevőket, nyújtsa fel a kezét az, aki még nem tapasztalta a zaklatás valamilyen formáját: egyetlen jelentkező volt). Ennek ellenére úgy tűnt, hogy még mindig nagyon óvatosan, tapogatózva közelítjük meg a problémát.

Ennek több felsorolt és sejthető oka is van, a László Éva által említett ok, ami ellen tulajdonképpen a #metoo mozgalom is megszületett, hogy még mindig nem tudunk ezekről a visszaélésekről úgy beszélni, hogy abból ne egy hagyományos, áldozathibáztató diskurzus alakuljon ki. Sajnos az áldozathibáztatás témája körülbelül ezen a szinten maradt, bár erről még bőven lenne mit beszélni: hogyan jelenik meg az áldozathibáztatás diskurzív szinten, sajtóban, médiában, történettudományban? Milyen retorikai-nyelvi jellemzői vannak egy áldozathibáztató beszédmódnak? Hogyan gondolhatnánk újra az ilyen formulákból építkező nyelvet? Nem lenne okosabb arról a fajta szégyenkultúráról beszélnünk, amelynek feltérképezésére többek között Horváth-Kovács Szilárd tett kísérletet? Hiszen egy zaklatáshoz valahogy mindig hozzákapcsoljuk a szégyen fogalmát, szégyellje magát az áldozat, a családja, a kisebb közössége, a pszichológusa, aki nem tudja megjavítani két hét alatt, szégyellje magát az, aki feltár/nyilvánosságra hoz ilyen eseteket, és, ha marad levegőnk a mondat végére, akkor szégyellje magát a zaklató is egy kicsit –

ami még mindig mérföldekre áll egy resztoratív szemlélettől.

A másik okra, amiért mellébeszélésnek tűnhet egy, a témához kapcsolódó nyilvános beszélgetés, ugyancsak a közönségből mutatott rá Selyem Zsuzsa, miszerint nem igaz az, hogy ne lennének olyan történetek, amelyekkel az erdélyi társadalom ne kapcsolódhatott volna a #metoo-hoz, csak borzasztóan félünk akár megemlíteni is mondjuk a Zholdak-ügyet, amelyről elég ködösen nyilatkozott utólag Tompa Gábor. (Meg egyébként is tudjuk, mi történik, ha valaki megbolygat egy ilyen ügyet.)

Ennek ellenére tudunk konkrétumokról beszélni, vetette fel Selyem, ilyenek például a zaklatásokhoz és bántalmazásokhoz kapcsolódó jogi eljárások. Kiderült, sajnos ezeket sem ismerjük elég alaposan, mert eljárás nem csak kizárólag akkor indítható, ha az áldozat feljelentést tesz.

Kérésünkre Ilyés Zsolt ügyvéd helyesbített: lényegileg, ha a rendőrségen bárki feljelentést tesz, megnyitnak egy büntetőügyi iratanyagot. Az áldozatot megkérdezik, elsajátítja-e a megkezdett nyomozást, vagy sem, és amennyiben nem, az eljárás nem fog folytatódni. Súlyos bűncselekmények esetében, ilyen a nemi erőszak vagy a gyermekbántalmazás bármilyen formája, az áldozat beleegyezésétől függetlenül folytatódni fog a nyomozás. A kevésbé súlyos esetekben az áldozatnak arra kell figyelnie, hogy az elkövetéstől számított három hónapon belül panaszt kell tennie. Amennyiben ezt nem teszi meg, büntetőjogilag már nem lesz büntethető az elkövető, polgárjogilag igen, kártérítés követelhető az elkövetéstől számított három éven belül.

László Éva ugyanakkor kiemelte, egy ügy jogi vonatkozásain kívül az is fontos, hogy közösségként hogyan viszonyulunk hozzá:  a Rosmersholmot például, a történtek ellenére, nagyon sokan megnézték.

Minthogy egy színházi szaklap szerkesztősége szervezte a beszélgetést, Kelemen Kinga rákérdezett a színészi test kitettségére, ennek határaira, a performansz közben ember-testté visszaváltozó színész-test problematikájára. Adorjáni Panna elmondta, a színházelméletek már a ’60-s évek óta tárgyalják ezt a problematikát, a valóság és fikció közötti kapcsolatból kiindulva. Elmondta, a színház-, performansz- és előadóművészetekben az alkotás mindig a valóság és a fikció keveredésének szürke zónájában jön létre, és létrejötte bizonyos szempontból e fölött a szürke zóna fölött való egyezkedés. Kérdés marad persze, hogy ez milyen fajta konszenzushoz vezet – ennek néző felőli oldalára mutat rá László Éva, amikor arról beszél, ahogy egy interaktív előadásban például a néző teste instrumentalizálódhat.

Az intézményesített kultúragyártás, állítja Kelemen, a rendezői színház hangsúlyosan hierarchikus struktúrájának keretében jön létre jelenleg, kérdése, hogy szükségszerűen magában hordozza-e ez a struktúra a visszaélés lehetőségét. A művészetben, Adorjáni szerint mindig ott van az autoriter személyiség, aki jegyzi a koncepciót, akinek eszébe jutott egy ötlet, de nem is annyira ez a kérdés, hanem az, hogy utána mi történik: vannak diskurzív technikák, amelyek mentén létrehozható egy előadás – ezek alkalmazása volt a tétje például a 99,6% című előadásuknak. Nem meri állítani, hogy a művészeti intézmények hierarchiája szükségtelen, de reméli, hogy igen.

A művészeti intézmények és a rendezői színház hierarchiából fakadó elnyomásnak és visszaélésnek problematikáját a közönségből felszólaló Székely Örs az esztétikai értelmezést félretéve, más irányból közelítené meg: beszéljünk úgy egy kulturális intézmény rendszeréről, mint a társadalom egyik alrendszeréről. Ebben a megközelítésben különválasztható a miszticizált zseni alakja a rendezőétől, aki a társadalom egyik aktorává válik így.

Kinek mi a felelőssége egy #metoo-ügyben?

A sajtónak, Sipos szerint elsősorban az, hogy kérdéseket tegyen fel. Arra a kérdésre, hogy zaklatás vagy bántalmazás történt-e, az áldozat tud válaszolni. Amire a sajtónak kell válaszolnia, az az, hogy az eset a nyilvánosságra tartozik-e – az esetek többségében nem. Amikor azonban igen, a feltáró cikket úgy kell publikálnia az újságírónak, hogy az “golyóálló” [bulletproof] történet legyen, azaz jogilag ne legyen támadható, és ez az információk alapos átrostálásával jár.

Ami aggasztó, hogy a nagyon aktív közönségnek sem sikerült megválaszolnia azt a kérdést, hogy mi a nyilvánosság felelőssége egy zaklatásos ügyben, és ha csak annyi a megfogalmazható kötelességünk, hogy gyermekeink számára biztonságosabb világot teremtsünk, akkor még bőven van időnk művelni kertjeinket. Segíthet az ugyancsak megválaszolatlanul hagyott kérdés, hogy jelenség-e vagy mozgalom a #metoo – és a beszélgetésből arra következtetnék, hogy itt egyelőre jelenség, a mozgalom lehetőségével. Másrészt viszont nagyon jó, hogy sor került erre a panelre, mert arra mutat rá, hogy milyen nagy szükség van arra, hogy továbbra is beszéljünk hatalmi visszaélésekről, illetve szexuális zaklatásról és erőszakról.

Comments