Nőtörténeti interdiszciplináris kutatások címmel tartott fórumot az Erdélyi Múzeum-Egyesület november 24-én, A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia keretében. Az eseményen nyolc előadást hallgathattunk meg, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Central European University, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Kolozsvári Gyűjtőlevéltárának munkatársainak és kutatóinak közreműködésével. Az előadások sorrendjében a történeti szempont volt a rendező elv, így
a koraújkortól a múlt századig különböző női társadalmi szereplehetőségeket, és ezekhez idomuló vagy ezeket átértelmező szakmai- és életút-történeteket ismerhettünk meg.
Nagy Emőke előadásával kezdődött a délután, aki Temesvári Pelbárt és Michael de Hungaria Szent Annához, illetve Szent Annáról szóló prédikációit hasonlította össze. A némiképp száraz, de filológiai érdekességekben bővelkedő összehasonlítást Apor Péterné Kálnoky Borbála megőrzött levelei és fennmaradt dokumentumai alapján rekonstruált viharos házasságának bemutatása követte, Papp Kinga előadásában. Apor Péter felesége mint „erős asszony” írta be magát a köztudatba, mert
férjhezmenése után is ragaszkodott ahhoz, hogy hozományként örökölt birtokait és jószágait maga rendezze, hozzászólt férje peres ügyeihez, és maga is sokat pereskedett rokonaival, a családi levéltár sorsát illetően.
A szerepének határait feszegető asszonyt ennek megfelelően hűtlenséggel, paráznasággal is megvádolták, s hogy emiatt költözött-e el férjétől, vagy annak hirtelen természete, illetve a gyakori vitáik miatt, nem tudjuk. Talán Apor sem teljesen értette, legalábbis erre következtethetünk meglehetősen sértődött hangnemű, 1726-ban írt első végrendeletéből (ekkor már egy éve éltek külön – penig csak egyszer legyinté meg).
Hat évvel később, közvetítők meggyőzésére és kérlelésére („tűzzel próbáltatik meg az arany” stb.) megy vissza férjéhez, de ezután
külön háztartást vezetnek, Apor Péter Altorján, Kálnoky Borbála a szentléleki birtokon.
A nemesasszony gondolataiból keveset ismerünk, terhességeinek, gyászainak nincs nyoma saját leveleiben, ahogy közvetve értesülünk arról is, hogy egyszer elvetélt egy szebeni orvos gyógyszerétől. Ez volt az első előadás, amin megmozdult, időnként összenevetett a közönség, persze háromszáz év távlatából tényleg komikusan hat az is, hogy Apor úgy fejezi ki nemtetszését fia szeretőjének személyét illetően, hogy a hölgyet boszorkányperbe keveri.
A 18-19. századforduló nőköltőit vizsgálva Biró Annamária
azon koncepció ellen hozott fel érveket, amely szerint a nők azért kezdtek el írni, verset írni főleg, mert szenvedtek.
Ez a közhely némiképp érthető, hiszen a korabeli irodalomelmélet is mintegy azt várta el a nőszerzőktől, hogy a szenvedés narratíváját építsék költészetükbe (és szigorúan költészetbe, a próza ennél, közmegegyezés alapján, komolyabb műfajnak számított). A női költészetet néhol a dilettantizmussal összefüggésbe hozó diskurzus egyik kedves példája Szász Károly 1861-es, Figyelőben megjelent, a nők költészetét, a vele kortárs szövegekhez hasonlóan normakijelölő módon tárgyaló szövege:
[a nő mint poéta] “… mondja el, mit érez a virág és a pillangó láttára, mit érez, midőn a tavasz hervadását, s kedvese hűtlenségét látja.”
Ezzel szemben, hangsúlyozta Biró, észre kell vennünk, hogy a 18. század eleji költőnők nemcsak felöltenek bizonyos szerepeket, de sokszor újra is értelmezik azt. Mikor valóban szenvedésről, halálról beszélnek, az nem feltétlenül olvasható referenciálisan, figyelembe kell vennünk a korízlést, a szentimentalizmus irányzatát. Mind magánleveleikben, mind alkotásaikban gyakran visszautasítják a szenvedés narratíváit, a külső nézőpont helyett belsőt választva, vagy akár röviden és elegánsan közölve levelezőtársukkal, házasságuk, köszönik szépen, tökéletesen boldog.
Kozma Ida és Bartha Katalin Ágnes két 18. századi színésznő, Komlóssy Ida és Prielle Kornélia szakmai történetéről tartott előadást, ezután Szilágyi Ágnes Judit vázolta fel röviden a Brazília és Portugália közötti kapcsolatot erősítő Revista Atlântidá-hoz kapcsolódó Gina Lombrozo Ferrero és Marie Antoinette Aussenac-Broglie munkásságát.
Pető Andrea előadásában az Elmondani az elmondhatatlant című, második világháborús erőszaktörténeteket feldolgozó, a Jaffa Kiadónál megjelent kötetéhez kapcsolódó kutatásról beszélt. Előadásában kiemelte,
mennyire nehéz az olyan történetek feldolgozása, amelyek esetén az elhallgatás mintegy közérdek.
A források kaotikussága egyrészt ezen történetek tudományos kutatását nehezíti meg, és nehezen kínál feldolgozási-értelmezési lehetőségeket az áldozatok számára. Számos oka van ennek a zavarnak, ilyenek a korban működésképtelen intézmények, népbíróságok, a személyi jogok védelme miatt nyilvánosságra nem hozható adatok (orvosi jelentések, árvaházak okmányai), vagy az ideológiai nyomásra elhallgatott és eufemisztikusan lejegyzett (lásd„szokatlan események”) bűnesetek miatt. Sokat segítettek ezekben a helyzetekben az egyházak intézményei, bár a Szálasi-kormány, majd a Kádár-rendszer alatt reakciósnak számítottak, és, ennek megfelelően korlátozta működésüket a mindenkori hatalom.
További, leépítendő problémát jelent a kutatás számára, hogy
a második világháborút értelmező diskurzusokban a nő nem feltétlenül áldozatként szerepel, hanem a közösség részeként és jelölőjeként, így nem erőszaktörténetekről kezdünk el beszélni, hanem arról, ahogyan „az oroszok megerőszakolták a magyarokat”.
Módszertani szempontból Pető az antropológiai nézőpontot emelte ki, Jan Assmann nyomán a hideg és forró emlékezet, illetve a hallgatás és elhallgatás politikáit vizsgálva. Fontosnak tartja annak hangsúlyozását, hogy
a nemi erőszak minden helyzetben hatalmi kérdés,
s bár nem húzható rá az erőszakoló a háború minden egyes aktorára, a kiszolgáltatottak történeteinek értelmezéséhez fontos szem előtt tartani a geopolitikai játszmák oly jellemző dramaturgiáját. Az utolsó előadásban, ennek a történetnek mintegy személyes vetületét mutatva be, Lengyel Nóra beszélt Fenyvesi Judit szociális testvér önéletírásáról, aki zsidóként végigélte a háború szörnyűségeit, elveszítette családját, majd amerikai emigrációban hunyt el.
Az előadások sok szempontból érdekesek voltak, és bár hosszukat tekintve nem kizárólag az akadémiai közeget célozták meg, a közönség többnyire szakmabeliekből állt. A konferenciát a Szépirodalmi Figyelő női szerepek tematikájú lapszámbemutatója követte.
Nyitókép: Szent Anna olvasni tanítja a szüzet (részlet). Bartolomé Esteban Murillo festménye
