Piros és a farkasnémber

Volt egyszer egy kedves, aranyos kisfiú; aki csak ismerte, mindenki kedvelte, de legjobban mégis a nagytatája szerette: a világ minden kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A kisfiúnak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is nevezték róla Pirosnak.

Pirosék bent laktak a faluban, nagytata pedig kint az erdőben, egy takaros kis házban.

Egy szép napon azt mondja Pirosnak az édesapja:

– Gyere csak, kisfiam! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a nagytatának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és akkor mit iszik a nagytata! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj.

– Bízzad csak rám, édesapám, minden úgy lesz, ahogy mondod – felelte Piros az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult. Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más, mint a farkasnémber.

– Jó napot, Piros! – köszönt rá a kisfiúra.

Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:

– Neked is, kedves farkashölgy! – Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz állattal van dolga.

– Hová ilyen korán, lelkecském? – szívélyeskedett tovább a farkasnémber.

– Nagytatához.

– Aztán mit viszel a kosaradban?

– Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagytata gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle.

– És hol lakik a nagytatád, Piros?

– Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát, mogyorósövény van körülötte.

– Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van innét.

“Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! – gondolta magában a farkasnémber, és a szeme sarkából végigmustrálta a kisfiút. – De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagytata is elkel a bendőmbe!”

Egy darabig együtt mentek, aztán a farkasnémber egyszerre csak felkiáltott:

– Nézd csak, Piros, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagytatámnak!

Piros szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni.

“Igaza van ennek a farkasnőnek – gondolta a fiúcska –, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem; nagytata biztosan örülni fog a virágnak.”

Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és mélyebbre került az erdőben.

A farkasnémber megvárta, míg a fiúcska eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt egyenest a nagytata házához, és bekopogtatott.

– Ki az? – kérdezte a nagytata az ágyból.

– Én vagyok, Piros – felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. – Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss kalácsot, finom bort!

– Nincs kulcsra zárva – mondta az öregember –, csak a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.

A farkasnémbernek se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagytatát.

– Ezzel hát megvolnánk – mondta elégedetten –, lássuk a következő fogást.

Ott volt a széken a nagytata ruhája, szép rendben, ahogyan az este letette. A farkasnémber magára kapta, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg.

Piros meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagytata, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a mogyorósövényes kis ház.

– Nagytata! – kiáltotta már messziről. – Nagytata! Én vagyok itt, Piros!

Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: “Szegény nagyapó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök.” Belépett a szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:

– Jó reggelt kívánok, nagyapókám!

Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést hallott volna.

– Nagytata, mi bajod? – kiáltotta ijedten Piros, és elrántotta a függönyt.

Szegény öreg nagyapó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt!

– Ej, nagytata, de nagy a füled! – csapta össze Piros a kezét.

– Hogy jobban halljalak! – hangzott a felelet, de az is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kisfiú rá sem ismert.

– Ej, nagytata, de nagy a szemed!

– Hogy jobban lássalak!

– Ej, nagytata, de nagy lett a kezed!

– Hogy jobban megfoghassalak!

– Ej, nagytata, de szörnyű nagy a szád!

– Hogy jobban bekaphassalak!

Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkasnémber az ágyból, és bekapta szegény kis Pirost. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy rezegtek tőle a kis ház ablakai.

A vadásznőnek éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg. “Ejnye, hogy horkol ez az öregember – gondolta. – Csak nincs valami baja?”

Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkasnémber fekszik benne!

– Megvagy, vén gonosztevő! – kiáltotta. – Mennyit kerestelek!

Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkasnémber megette a nagypapát! Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és kiszabadította Pirost is meg a nagypapát is. Szegény öreg alig pihegett már; Piros meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:

– Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkasnő gyomrában!

Köveket hoztak, megtömték velük a farkasnémber hasát, aztán a vadásznő összevarrta a bőrét. A némber nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját.

Akkor az erdésznő megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját. Nagytata megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle. Piros pedig megfogadta:

– Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesapám megtiltotta.

És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert – így beszélik – Piros egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az erdőbe a nagytatának, és útközben találkozott egy másik farkasnémberrel. Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a kisfiút az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan szólítgatta is, Piros most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett egyenesen a nagytatához.

Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt.

– Képzeld, nagytata, megint találkoztam egy farkasnémberrel! Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!

– Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! – mondta a nagytata.

Csakhamar kopogtatott is a farkasnémber.

– Nyiss ajtót, nagyapó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom bort hoztam!

Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkasnémber egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott kivárja, míg Piros este hazaindul; akkor – gondolta – majd utána lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja.

De a nagytata kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta Pirosnak:

– Fogd a vödröt, kisfiam, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe!

Piros nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő.

Odafent a háztetőn a farkasnémber orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott, míg egyszer csak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről, belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.

Meg is érdemelte!

 

(A Grimm-mesét átfordította Zsigmond Andrea)

Comments