Petőfi Sára: Ilon Vitéz

(két részlet)

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászleányra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A bojtárnak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a patak csillámló vizére,
Hanem a patakban egy szőke legényre,
A szőke legénynek izmos alakjára,
Göndör tincseire, széles mellkasára.

A legény nadrágja térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Ilus gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Ilus, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Jancsika az, Ilus szivének gyöngyháza.

“Szivemnek gyöngyháza, lelkem Jancsikája!”
Kukoricza Ilus így szólott hozzája:
“Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”

“Tudod, Ilus szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én apámnak.”

Ezeket mondotta szőke szép Jancsika,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászleány fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

“Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a gyámatyád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

Kicsalta a legényt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor. (…)

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Hogy belépett Ilon vitéz ez országba,
Mindent, amit látott, csodálkozva láta.
A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,
Alighogy merészelt körültekinteni.

Meg nem futamodtak tőle a tündérek,
Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
Illeték őt nyájas enyelgő beszéddel,
És a szigetbe őt mélyen vezették el.

Amint Ilon vitéz mindent megszemléle,
S végtére álmából mintegy föleszméle:
Kétségbeesés szállt szivének tájára,
Mert eszébe jutott kedves Jancsikája.

“Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
Az életen által én egyedül menjek?
Amerre tekintek, azt mutassa minden,
Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?”

Tündérországnak egy tó állott közepén,
Ilon vitéz búsan annak partjára mén,
S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

“Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én is majd követlek.”
S beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…

De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Jancsikává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt legényt kiszabadította.

Hát az élet vize volt ez a tó itten,
Mindent föltámasztó, ahova csak cseppen.
Jancsika porából nőtt ki az a rózsa,
Igy halottaiból őt föltámasztotta.

Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
Csak Ilon vitéznek akkori kedvét nem,
Mikor Jancsikáját a vizből kihozta,
S rég szomjas ajakán égett első csókja.

Be szép volt Jancsika! a tündérlegények
Gyönyörködő szemmel mind rátekintének;
Őt királyuruknak meg is választották,
A leányok Ilont meg királynéjukká.

A tündérnemzetség gyönyörű körében
S kedves Jancsikája szerető ölében
Mai napig Ilon vitéz őkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Petőfi Sándor János Vitézének első és utolsó részét átfordította: Zsigmond Andrea)

>> Még több Szerepcsere

Comments