Felmondtam a munkahelyemen. Vagyis most már az előző munkahelyemen. Fogalmam sincs, mikor találok újat, vagy egyáltalán hogyan találom meg. Kérdezzem majd meg az állásinterjún, hogy a felettesem fogdosni fogja-e a szoknyámat (vagy engem)?
Valószínűleg az én hibám az egész sztori, mert jóhiszemű vagyok. A hibás fél személyében többen egyetértenek velem, csak épp más indokkal. „Miért mentél dolgozni olyan csinosan?”- ezt többször is megkérdezték. Mert éppen abban a ruhában volt kedvem. És szeretnék élni a jogommal, hogy bizonyos kereteken belül persze, de olyan ruhát veszek fel, ami kényelmes vagy csinos vagy bármilyen, amiben jól érzem magam – és a munkámra tudok koncentrálni, nem a tűsarok kényelmetlenségére.
De kezdjük az elejéről! Az alapok:
Én rövidtávon kedves vagyok. Ez reflexből jön, nem erőltetem. Magamban sokat dühöngök, de az emberek felé, főleg, ha nem ismerem őket jól vagy régóta, nem mutatom. Engedek az elképzeléseimből azért, hogy előrébb menjen a kapcsolatunk, akár egy szomszédról, akár egy távoli családtagról vagy éppen munkatársról van szó. És azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy átlagosan öltözködöm, a sportos és az elegáns határán.
Pár hete dolgoztam egy helyen, amikor ezek az infók egyre nagyobb hangsúlyt kezdtek kapni. Egy olyan férfi felettessel hozott össze a sors, aki nem volt mindig a logika magaslatán, de szerette a „hatalmát” fitogtatni. Ez nem volt szimpatikus, de elnéztem neki, mert úgy gondoltam, hosszútávon jobb, ha jó viszonyt ápolok vele, és nem kötök bele a döntéseibe, még akkor sem, ha hülyeséget csinál. Még akkor sem, ha engem von felelősségre, pedig nem jogos. Ilyenkor inkább felvettem a mosolyomat és bólogattam.
Aztán elkezdett túlmenni a határokon.
Először csak arra szokott rá, hogy megemlíti reggelente, hogy milyen csinos vagyok. Ha munkaügyben beszéltünk, akkor is belefűzte a mondandójába, hogy lehet, hogy okos is, na de milyen szép vagyok. Ez persze zavart, és persze egy csomó más munkatársammal is ugyanígy viselkedett. De én a munkahelyemen kolléga szerettem volna lenni, nem nő. Igyekeztem kerülni, rövidre zárni a beszélgetéseket, de egyre inkább úgy éreztem, hogy nem akarok bemenni az irodába. Már ekkor fel kellett volna mondanom, mert hamarosan odáig fajult a dolog, hogy huzigálta és tapogatta a szoknyámat (ami alatt ott voltam én). És mikor felháborodtam, megkaptam a zseniális reakciót:
„Csak az anyagára voltam kíváncsi” – egy kaján úgyisaztmondokamitakarok-mosollyal.
A szoknyám olyan egyszerű volt, mint egy rajzszög. Az igazgatóhoz fordultam, aki közölte, hogy öltözzek fel úgy, hogy „ne ingereljem”. Kisvártatva felmondtam.
A főnököm valamiféle vadállat, hogy nem szabad ingerelni? Ez egyáltalán hogy merült fel? Tényleg abba kellene energiát fektetnem, hogy ne fogdosson vagy tapogasson se engem, se a szoknyámat? Ezért nekem kell bármit is tennem?
Megoldhattam volna, hogy tényleg mindig pacuha zsákruhákban legyek. Lehettem volna a felettesemmel bunkó, hogy elmenjen tőlem a kedve. Csinálhattam volna sok dolgot, de ekkorra már nem az volt a fő gondom, hogy egy majdnem idegen csávó a szoknyámat birizgálja, mint általános elsőben a gyerekek. Hanem az, hogy egy olyan közösségben léteztem napi több órán keresztül, ahol egy ilyen szituáció kapcsán fel se merült, hogy nem én vagyok a hibás. Sőt, még furcsán is néztek rám, amiért ebből ügyet csináltam. Egy-két munkatársamat kivéve mindenki a felettesemet sajnálta. Hiszen olyan kedves, mindig bókol stb. És ráadásul ezt azért teszi persze, hogy nekem jó legyen. Hogy felvidítson, önbizalmat adjon! De ha nekem erre nincs szükségem…
Bla-bla-blablabla. Végül én lettem a hisztis, gonosz nő. Mert ha egy nő beszél egy problémáról, rögtön ráragasztják a “hisztis” matricát.
Azért írtam a bejegyzés elején, hogy jóhiszemű vagyok, mert akár ciki, akár nem, én azt hittem, hogy 2017-ben ilyesmi már nem történik meg (Európában). Vagy nagyon ritkán, és akkor is a közösségek tagjai összefogva megoldják a problémát. De ezek az emberek azt sem vették észre, hogy VAN probléma.
Most rengeteg kérdés kering a gondolataimban. Nem tudom, kihez. Akárkihez.
– Hogyhogy a sok női kollégám közül rajtam kívül csak pár főnek jelentett problémát, hogy a munkahelyünkön a testünkkel és a ruháinkkal kapcsolatos megjegyzéseket hallgattunk a főnökünktől napi rendszerességgel?
– Hogyhogy a főnökömet senki nem volt hajlandó felelősségre vonni?
– Miért nem tudok úgy pénzt keresni, hogy közben nem számít a nemem?
– Miért voltam ennyire kedves eleinte egy nettó idiótával?
– Miért működünk mi emberek úgy, hogy nem merünk vitatkozni valakivel, aki a ranglétrán felettünk áll?
– Miért és mitől félünk ennyire?
– Mitől fog ez a helyzet változni, ha mi (munkahelyen kvázi zaklatott nők) nem lépünk fel ellene?
– Ha besétáltam volna a rendőrségre az utcáról, és elmondtam volna nekik, ami történt, kinevettek volna?
– Kitől kérjek segítséget, ha ez megint megtörténik?
– Hány nő éli így (sőt!) a mindennapjait ma Európában?
– Hogyan merjek új helyen munkába állni?
– Én vagyok a hülye???
