Női létünk ott ér véget, amikor már az utcai zaklatók sem vesznek észre? Really?

Botházi Mária írásait sokan olvassák. És szeretik. Figyelik, amit a nőkről, a női létről mond. És pont ezért aggaszt legutóbbi, A nő, aki láthatatlan lett c. írása.

Idézek belőle röviden:

„Érezte az odafigyelést, amikor előre engedték az ajtónál a boltban, a hivatalban vagy a munkahelyén, amikor felsegítették a kabátját, amikor készségesen útbaigazították, arcát-alakját végigpásztázták…”

Persze próbáltam magam megnyugtatni, hogy ez az egész nem egyéb, mint irónia… Csak sajnos a szöveg többszöri elolvasása után sem találtam semmilyen ez irányú, biztos fogódzót. A hozzá érkező kommentek is inkább arról győztek meg, hogy mindenki áthallásmentesen, teljesen tárgyi értelemben olvassa, sőt, vannak, akik megköszönik, hogy valaki visszaigazolta számukra ezt az életérzést…

Nem akarom firtatni, hogy hány és hány szinten problémásak és veszélyesek az ebben a történetben megjelenő, a nőiesség maghatározására vonatkozó állítások – volt már erről szó sokszor, sok helyen. Valójában már az is hihetetlen számomra, hogy ezekben a témákban nálunk még mindig mindent az alapoktól kell kezdeni. Egy nő csak és kizárólag a másik nem kedvéért öltözhet fel csinosan, próbálhat meg jól kinézni? Egy nő tényleg csak a férfiak tekintetén keresztül határozhatja és élheti meg saját nőiességét? Nőként az önértékelése csakis attól függhet, hogy a vadidegen férfiak által támasztott szépségideálnak mennyire képes megfelelni? Vagy mi van azokkal a nőkkel, akik soha nem tudtak és/vagy nem is akartak megfelelni ennek a “jó nő”, “szexi nő” ideálnak? Vajon ezek a nők valóban az egész életüket egyfajta kényszerű láthatatlanságban töltik el?

Természetesen nem a tetszeni vágyás tényével van bajom, csupán azzal az elképesztő felvetéssel, hogyha már az utcai közönségünk támasztotta, meglehetősen szexista és tárgyiasító ideálnak nem tudunk többé körülbelül sem megfelelni, akkor bizony lehúzhatjuk azt a bizonyos rolót. Persze elképzelhető, hogy a szerző igazából nem akart mást, csak felmutatni, hogy vannak nők, akik így működnek, de akkor miért nem hagy legalább egy halvány gyanújelet, hogy talán még sincs ezzel minden rendben? Vagy a rövidlátó kamionosnál kellene hangosan felkacagnunk, hogy na jó-jó, mégiscsak van itt valahol egy képzeletbeli idézőjel?

A cikk Facebook-kommentjeiben az is felmerült szempontként, hogy meglehetne írni a férfiak hasonló élményét, hogy tudniillik mivel szembesül egy férfi a kor előrehaladtával. Kíváncsi lennék, hogy az előzékeny, kabátfeladogató kollégák és szomszédok, a kamionosok vagy a nők után füttyögő utcai zaklatók megtisztelő figyelmének elvesztésére milyen hasonló horderejű, traumatizáló példát hozhatnánk fel a férfiak életéből? Mi lehetne számukra ez a mindent meghatározó, külső tekintet? Attól tartok, hogy nincs elég fantáziám, hogy elképzeljem.

A láthatatlanná váló nő története így tetőzik:

Ám a külvilág egy ideje nem látta őt. Nem úgy látta. Elhalkult, bezárult, sterillé, lelketlenné lett körülötte az utca, a bolt, a hivatal. Surrogott, ami korábban harsány volt. Éles volt, ami korábban lekerekített szélű. Távolságot tartott az odafigyelés. Feladták a kabátot, előreengedték az ajtónál, de gépies, tisztelettudó udvariassággal. Megvárta a buszsofőr, de nem nézett cinkosan a visszapillantó tükörbe, miután az ajtók halkan zárultak. A szembejövők rápillantottak az utcán, majd átnéztek rajta kifejezéstelenül, és fölösleges lett óvatosan oldalra pillantani. S mintha összebeszéltek volna a városban a szakik, mindannyian eltűntek az épülő falak, tetők, rossz vezetékek, lógó kábelek között. Ha néha még dudált pár rövidlátó kamionos nyáridőben, összerezzent: azt nézte, milyen nő jön mögötte, s ha senki nem jött, a ruháját igazgatta – talán felcsúszott, talán kigombolódott, talán elszakadt.

Úgy érezte, hogy ő, mint test, mint arc, lassan kitörlődik a létezésből.

Kemény szavak ezek, de remélem, hogy senki nem fogja őket komolyan venni.

Nyitókép: Helen Mirren színésznő

Comments