Múlt héten nemcsak a magyarok kapcsán merültek fel az alacsony születésszám miatt fennálló problémák (a probléma valós, ha mégoly szerencsétlenül is tematizálta is ezt Budaházy Edda, aki kvázi szülőgépeknek szeretné látni nőtársait), hanem például az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Statisztikai Hivatalának jelentésében is az szerepelt, hogy az amerikai születési aránya történelmi mélypontot ért el 2017-ben: 1000 szülőképes nőre 60,2 születés jut. Ahhoz, hogy egy populáció a fejlett világban újratermelődhessen, az átlag nőnek 2,1 gyereket kellene szülnie. Az Egyesült Államokban, ahol a termékenységi arányszám immár egy évtizede a populáció újratermelődésének kárára csökken, egy nő átlagban 1,77 gyermeket vállal.

Sok elemző számára titokzatosnak tűnik ez a csökkenés, figyelembe véve a gazdasági növekedést, amely jellemző a jelen időszakra. Néhány jobboldali politikus a csökkenő születési arányszámért az abortuszt hibáztatja, meggondoltabb konzervatívok spekulációi – például a National Review szerzője, David French – szerint a születések csökkenése ugyanannak az elsöprő kétségbeesésnek a jele, amit amerikaiak csökkenő várható átlag élettartamához kapcsolnak.

A New York Times szerzője, Michelle Goldberg azonban másként vélekedik. Szerinte az lehet az alacsony születésszám oka, hogy az Egyesült Államok egyre inkább olyan, mint az iparosodó világ nagy része, ahol a csökkenő születési arányszámot a dolgozó anyák alacsony fokú támogatottságához kapcsolják.

Azokban a fejlett országokban, ahol fontosnak tartják a nemi egyenlőséget – beleértve Svédországot, Norvégiát és Franciaországot – magasabb a születési arányszám, mint olyan országokban, ahol a nemek közti egyenlőség marginalizált téma marad. A születési arányszám azokban az országokban a legalacsonyabb, amelyek gazdaságilag fejlettek ugyan, de szociálisan konzervatívok, ahol a nőknek vannak professzionalizálódási lehetőségeik, de a háztartás irányításának nagy része is rájuk hárul. (A progresszivitásáról ismert Németország első látásra kivételnek tűnhet, de ismeretes egy, a nem otthon dolgozó anyákat stigmatizáló tendencia.)

A legtöbb nő, úgy tűnik, munkát is és gyermekeket is szeretne, amikor azonban választásra kényszerülnek, vannak, akik lemondanak a gyermekszülésről, vagy csak egy gyermeket vállalnak. Egy 2000-ben írt tanulmányában az osztrák demográfus, Peter McDonald kifejti elméletét, miszerint ha a nőknek a férfiakéhoz hasonló továbbtanulási és munkalehetőségeik vannak, “de ezeket a lehetőségeket hangsúlyosan korlátozza a gyermekvállalás, akkor a nők átlagban kevesebb gyermeket vállalnak majd, ami hosszútávon alacsony születési arányszámmal jár”.

Oláh Lívia, a Stockholmi Egyetem demográfusa családokat vizsgálva azt tanulmányozta, hogy milyen mértékben van hatással a nemi egyenlőség a gyermekvállalással kapcsolatos döntésekre. Úgy találta, Svédországban a nők hajlamosabbak voltak második gyermeket vállalni, ha partnerük gyest/gyedet vett fel az első gyermek születésekor, ezzel igazolva, hogy hajlandóak voltak megosztozni a gyermekneveléssel járó felelősségen. Magyarországon, mondta, azok a párok, akik megosztoztak a háztartási teendőkön, nagyobb valószínűséggel vállaltak második gyermeket is. A nők „olyan struktúrákat és irányelveket akarnak, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy a családi életet, a gyermekek gondozását és háztartási teendőket, karrierlehetőségekkel ötvözzék” – állítja.

A feminista szociálpolitika és a magasabb születési arányszám közötti összefüggés széleskörűen ismert és elfogadott; például David Willetts, nagy-britanniai volt konzervatív képviselő egyszer csak kijelentette „a feminizmus az új natalizmus.” Ez az összefüggés az egyik oka annak, hogy Japán, ahol átlagban 1.4 az egy nő által vállalt gyermekek száma, belefogtak a womenomics-kezdeményezésbe, amely egy, bár csak enyhén sikeres, de széleskörűen alkalmazott módja a nemi egyenlőség népszerűsítésének, a nők munkavállalásának megkönnyítése révén.

Az Egyesült Államok kivételnek látszik a nőket támogató kezdeményezések és a születési arányszám összefüggéseinek szempontjából. Az amerikai kormány szinte semmit sem tesz a dolgozó szülők érdekében, ennek ellenére, átlagban 1,7 volt az egy nő által vállalt gyermekek száma 1976-ban, és ez az arány emelkedett az elmúlt harminc évben, miközben az európai születési arányszám csökkent. Több oka lehetett ennek, beleértve a spanyol ajkúak magas arányú bevándorlását, a nagyszámú kamaszkori szüléseket, és, egyesek szerint, Amerika kiemelkedő vallásosságát is.

Azóta azonban a kamaszkori szülések aránya elérte eddigi minimumát, az amerikai társadalom ma kevésbé vallásos, lecsökkent a hispán bevándorlási arány, és a gyermekvállalási arány is a hispán lakosság körében. Ugyanakkor, a dolgozó szülőkre nehezedő nyomás nőtt. A Pew Kutatási Központ 2014-es kutatása alapján az előző két évtizedhez képest jóval több anya neveli otthon gyermekeit, és ezt a tendenciát az amerikai gyermekgondozás növekvő költségeinek tulajdonították.

Jelenleg Amerikában a születési arányszám még mindig magas a legtöbb európai országhoz viszonyítva, alacsonyabb azonban, mint Franciaországban vagy Svédországban, de hasonló a többi skandináv ország születési arányszámához. A szerző szerint azonban, ha feltételezése igaz, ez az arány csökkenni fog, amennyiben Amerika nem fektet gyesbe és gyedbe, és államilag támogatott, minőségi gyermekgondozásba, miközben a francia és svéd születési arányszám változatlan marad.

Liberális gondolkodók felvethetik, miért kellene egyáltalán a születési arányszám miatt aggódnunk. A demográfiai csökkenéshez kapcsolódó aggodalom rossz ízű; történelmileg olyan emberek problémája, akik a nemi szerepek megváltozása és a faji megkülönböztetés csökkenésével járó társadalmi mobilitástól ijedtek meg. De ha egy csökkenő számú munkaképes réteg kell egy növekvő idős korosztály gondját viselje, az az amúgy is gyenge lábakon álló szociális háló kárára fog menni. Egy kézenfekvő megoldás lehetne a növekvő bevándorlás, erre azonban a csökkenő számú helyi lakosság ijesztő xenofóbiával szokott reagálni.

A felsoroltak közül azonban egyik sem lehet ok arra, hogy nőket gyermekvállalásra kényszerítsünk. (Még ha nem is lenne eleve immorális, a fenti érvelés alapján is látható, hogy figyelembe véve a fejlett országok születési arányszáma és a nők jogai közötti összefüggést, kontraproduktív lenne.). Kutatások azt mutatják, hogy a nők általában több gyermeket szeretnének, mint ahány gyermeket valójában gondoznak. Ahogy Lyman Stone írta a New York Timesban, a „számbeli különbség az óhajtott (2,7) és a tulajdonképpen vállalt (1,8) gyermekek között az utóbbi negyven évhez viszonyítva valószínűleg most a legmagasabb.”

Olyan kultúrában élünk, ahol a többség elvárja a nőktől a szülést, de nem támogatja a nőket abban, hogy a saját maguk által elképzelt életet élhessék, és ez a kudarc veszélyezteti a jövőt. A születési arányszámok csökkenésének tanulsága, hogy a modern világban ez a patriarchátus minél szélesebb körű lebontása nélkül nem lehetséges.

Juhász-Boylan Kincső

Comments