Mi az a dzsenderhatalom?

Hogyan függ össze a társadalmi nem (a „gender”) és az elnyomás? Egyesek szerint úgy, hogy a titokzatos háttérhatalom el akarja buzisítani a buzgó keresztény hazafiakat. Egy másik változat szerint viszont a hatalom, a tényleges hatalom nem valamiféle háttérben bújkáló lápi szörnyeteg, ellenkezőleg, a leghétköznapibb vélekedéseinkben jelen lévő és a cselekvéseinket meghatározó ideológiai konstrukció. Ez az ideológiai konstrukció többek között éppen azért tud zavartalanul uralkodni rajtunk, mert nem ideológiai konstrukciónak, hanem egyenesen „a” valóságnak, „a” természetnek, valamiféle eleve elrendelt egészséges és univerzális normarendszernek látszik. Borbély András írása.

A társadalmi nemi hatalomgyakorlás legegyszerűbb változatát próbálom részben személyesen is megtapasztalt példákon keresztül bemutatni. Amikor pár éve leendő feleségemmel elmentünk az egyházi házasság előtti, helyi szinten kötelezőnek számító oktatásra a falusi katolikus plébánoshoz, a plébános úr igyekezett minket felkészíteni a családi életben ránk váró különféle kihívásokra. Volt ezek között mindenféle. Majd az oktatás végén megjegyezte: „Aztán egyáltalán nem baj, ha kislányuk születik, nem pedig fiú, annak is örülni kell.” Nos, ez a dzsenderhatalom tiszta megnyilvánulása. A plébános úr hallgatólagosan feltételezte, természetesnek vette, hogy amennyiben valakinek kislánya születik, azt hajlamosak lennének valamiféle veszteségként, sikertelenségként megélni.

A dolog rafinériája, hogy a plébános úr nem azt mondja, hogy a kislány kevésbé értékes, vagy kevésbé lehet neki örülni, mint a kisfiúnak, hanem ellenkezőleg: azt mondja, hogy „nem baj, ha kislány”. Tehát látszólag arról akar meggyőzni minket, hogy kezeljünk egyenlően a két lehetséges esetet. Csakhogy ezzel együtt hallgatólagosan, alapból feltételezi, természetesnek veszi, hogy ha kislány születik, akkor ott baj lehet, ott valami hiányzik, ott kompenzálni kell, mert az úgymond a kevésbé szerencsés verzió. Alapnak veszi, hogy a kislány kevésbé értékes. Vagyis az egyenlőtlenség előfeltevése alapvetőbb, mint az egyenlőség előfeltevése, ami inkább csak másodlagos, amolyan jóindulatú kívánalom, és inkább természetellenes, mint természetes. Ezzel a hallgatólagos előfeltevéssel a plébános úr a dzsenderhatalmat szolgálja, azaz egy olyan ideológiai konstrukciót támogat, feltehetően öntudatlanul, mely szerint a kislányok már a saját szüleik számára is értéktelenebbek, mint a kisfiúk. De mindez mélységesen megalázó és felháborító, ha kicsit bele merünk gondolni. Valaki még meg sem született, még csak szavakban merül föl létezésének lehetősége, máris pusztán a neme miatt a kevésbé értékesek kategóriájába sorolták be.

A faluban, ahol lakom, gyakran meglátogatnak idősebb roma nők, szőnyeget, parfümöt, ezt-azt eladni, kérni jönnek. Le szoktam ültetni őket, beszélgetünk, próbálom kibillenteni őket (viszonylag kevés sikerrel) abból a monoton, mantraszerű, saját magukat is leértékelő nyelvhasználatból, ahogyan ők a nem romákkal többnyire beszélni szoktak. Ismerjük ezt, van egy betanultnak tűnő, állandó elemekből álló retorikai készlet, ami arról szól, hogy betegek, hogy áldja meg magát az Isten, dicséretek, hízelgések, hogy maga milyen szép, hogy milyen szép a házuk, satöbbi, satöbbi. Próbálok kérdéseket föltenni a saját helyzetükről, a gyerekeikről, van úgy, hogy megkérem, segítsenek ebben vagy abban, beszélünk az iskoláról, a tanulásról, de nagyon nehezen megy, mivel úgy tűnik, nem rendelkeznek a leíró, a párbeszédhez, az ismeretmegosztáshoz, a reális helyzet minimális szintű objektiválásához szükséges nyelvi készségekkel, ehelyett egy inkább affektív, egyszerre ritualizált, formalizált és asszociatív nyelven kommunikálnak. Szóval egészen különböző nyelv- és valóságfelfogásban mozgunk. Így hát többnyire nem párbeszéd az, ami köztünk zajlik, inkább monológokat mondunk, gesztusokat teszünk egymás felé, de nem olyan nagy baj ez, így is elég jól megértjük az alapvető dolgokban egymást.

Nemrég adtam egy téli csizmát az egyik idősebb nőnek. Köszönetként belekezdett egy szokásos mantrába, hogy így áldjon, meg úgy áldjon meg engem az Isten, aztán, láthatóan egy hirtelen ötlettől vezérelve, gazdag gyermekáldást kezdett kívánni, majd egy újabb fokozásba belelovalva magát azt kezdte hangsúlyozni, hogy fiú legyen, hogy minél több fiam legyen. Kicsit mérges lettem, megkérdeztem, miért, mi baj van a lányokkal. Előbb kicsit zavarba jött, majd azt a magyarázatot adta, hogy azért jobb a fiú, mert a lányok elmennek a háztól, a fiúk meg itt maradnak. Mondtam, hogy hát, ez ma már nem igazán így működik, akárki elmehet, akárki maradhat. Itt is a dzsenderhatalom működött, az az ideológiai konstrukció, miszerint a kislányok már a szülők számára is kevésbé értékesek kell legyenek, mint a fiúk.

Hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy ez a fajta társadalmi nemi hatalomgyakorlás a szegényebb rétegekre, a kevésbé iskolázottakra jellemző. Csakhogy ez nem igaz. Sok egyetemi hallgató számolt be arról – időnként a sajtóban is fölmerül a kérdés, de eredménye nincs –, hogy az ország legnagyobb, legismertebb egyetemén, egy magyar karon egy igen magas beosztású oktató rendszeresen női mivoltukban alázza meg hallgatóit. Az illető pedagógus rendszeresen a nők ellen irányuló családon belüli vagy más erőszakról, szexuális zaklatásról szóló vicceket mesél, mindezt nyilvánvalóan olyan hangnemben és hangsúllyal, hogy az – az oktató hatalmi pozíciójából is kifolyólag – megerősíti a nők szellemi alsóbbrendűségéről és a férfiak akár erőszakkal is biztosítható előjogaikról szóló ideológiai konstrukciót maguknak a hallgatóknak a fejében is, akik egyetértőleg nevetnek – vagy kénytelenek nevetni – ezeken az úgynevezett poénokon. Ennek a tanárnak a kijelentései a beszámolók szerint kimerítik a verbális agresszió fogalmát, továbbá megsértik a diákok alapvető emberi és egyetemi polgári jogait. Ennek ellenére a szakma és a tekintély megvédi őt, sokan cinkosságot vállalnak az illetővel, ahogyan a diákok sem fognak össze méltóságuk és jogaik védelmében, mivel attól félnek, hogy emiatt hátrány érné őket, például nem szerezhetnék meg a diplomájukat. A dzsenderhatalom így zavartalanul termeli újra magát a legmagasabb, egyetemi szinten is, és neveli ki azokat a szubjektumokat, akik kénytelenek beletörődni alsóbbrendűségükbe.

De beszélhetünk a reklámokról is, ahol a legolcsóbb és legelterjedtebb trükkök közé tartozik, hogy bármilyen árut, szolgáltatást könnyebben el lehet adni, vagy legalábbis könnyebb felhívni rá a figyelmet, ha meztelen vagy félmeztelen női testekkel reklámozzák. Azokban az esetekben, ahol a női testet mint kívánatos szexuális objektumot használják fel egy áru vagy szolgáltatás vonzóbbá tételére, a leértékelés abban fejeződik ki, hogy a női testet és szexualitást az ilyen nyelvi vagy képi retorika az alanyi szintről a dologi szintre degradálja. Azaz nőnek lenni ezek szerint nem egy alanyi (vagyis személyes), hanem egy dologi (személytelen) pozíciót jelent. Míg egy alany nem lehet birtoklás, tulajdonlás tárgya, a tárgyi szintre redukált alany esetén zavaros határzóna keletkezik, ahol a női test megvehetőnek, megfizethetőnek, egyszóval árutárgynak kezd látszani, akként kezd szerepelni a piac ideologikus nyelvi és képi világában.

A női test, illetve általában a nőiség alanyi szintről tárgyi szintre való átkódolása mindkét nem számára üzen. A nők számára azt, hogy céljaikat akkor érhetik el, ha saját magukat vonzó szexuális objektumként tudják prezentálni, a férfiak számára pedig azt, hogy bőven elég az, ha a nőiség „lényegét” egy többé-kevésbé dologként megszerezhető szexuális „hordozóban”, vagy – ami ennek a lefokozásnak a túlkompenzálása – a nő anyaként való kiteljesedésében képesek kizárólag látni. A kör ezzel be is zárul: a dzsenderhatalom ideológiája szerint a nő vagy anya (akinek feladata, amint azt a plébános úrtól megtudtuk, elsősorban fiúgyermekek világra hozása) vagy kurva (akinek feladata testét áruként felkínálni a férfiaknak).

A társadalmi nemi hatalom működése olykor brutális erőszakban, egyenlőtlenségekben, a nemek közti bérkülönbségekben, testcsontkításban, szexrabszolgaságban, a női munka (pl. házimunka) értéktelennek tekintésében, a női szexualitás „szolgáltatássá”, áruvá való lefokozásában, a nők zaklatásában, abúzusban, verbális megalázásában mutatkozik meg. De annak megértéséhez, hogy mindezeknek mi a kiindulópontja, hogy mindez honnan indul, nagyon fontos megértenünk azt az ideológiai konstrukciót, azt a „dzsenderhatalmat”, amely nem máshol, mint a fejünkben, a szavainkban, a naponta elsütött viccekben, a nagyra értékelt, de sokszor igazságtalan tartalmú hagyományokban, a legtermészetesebbnek felfogott viselkedésmintáinkban, a családi és iskolai nevelés napi gyakorlataiban van megtelepedve, ezeken keresztül fejti ki a hatását. Látnunk kell, hogy a dzsenderhatalom egyaránt jelen van a szegény és gazdag, az iskolázott és az iskolázatlan társadalmi rétegekben, a konzervatív gondolkodásúaknál ugyanúgy, mint a magukat szabadgondolkodónak, liberálisnak tekintő személyeknél, a gazdag nyugati magaskultúrákban ugyanúgy, mint az afrikai törzsi hagyományokban.

A dzsenderhatalom működésének, a társadalmi nemi elnyomásnak egyik legfontosabb módszere az is, hogy megpróbálja elérni, az elnyomottak eleve ne bocsátkozzanak semmiféle küzdelembe, hogy igyekszik megfosztani őket a védekezés lehetőségeitől. Ennek hatására maguk a nők ruházzák át sokszor saját életük felelősségét a férfiakra, mivel ez így kényelmesebbnek tűnik számukra. Azaz: az elnyomottakat – mint minden más elnyomás esetén is – a hatalom saját cinkosaivá teszi, máskülönben nem is tudna fennállni. Ennek jele az, amikor a nők egyenjogúságáért küzdő irányzatokat és az erre utaló kifejezéseket pejoratív értelművé teszik. Így válik a feminizmus szitokszóvá, az emancipáció megbélyegző értelmű kifejezéssé. Az a hatás keletkezik, hogy aki feminista, az valamiféle gyanús és szélsőséges szubkultúra propagálója, valamilyen természetellenes ideológia képviselője. Mintha a nők egyenjogúsága, méltósága, az a joguk, hogy életükkel, testükkel ők maguk rendelkezzenek, s hogy tudásukat, képességeiket a férfiakéval egyenrangúként értékelje a társadalom, valamiféle torzulás, valamiféle privilégium lenne. Holott voltaképp az egyenlőségnek és az emberi méltóság biztosításának olyan törekvéseiről van szó, amelyek a felvilágosodás óta megszokott és konvencionális elemei, követelései a modern társadalmaknak.

Jelentsük ki: a nők egyenlősége nem valamiféle speciális igény, privilégium, hanem az emberi méltóság megéléséhez szükséges alapkövetelmény, az igazságosság és az egymás iránti tisztelet minimuma. Aki ezt elfogadja és gyakorolja, esetleg kritizálja a társadalmi nemi elnyomást, az nem valamiféle „dzsender-összeesküvés” tagja, hanem pusztán csak az általános etikai minimumot teljesíti embertársaival szemben. Hogy egyesek számára még ez a minimum is túl soknak, valamiféle szélsőségnek, veszélyes és felforgató lázadásnak tűnik, mutatja, hogy mennyire hozzászoktak az elnyomáshoz, hogy mennyire cinkosai ők maguk is a társadalmi nemi elnyomásnak.

Nyitókép: Edvard Munch Madonna című festménye

Comments