#MeToo: Igen, de… ?!

A néhányak által coming out-ként is aposztrofált jelenség voltaképpen pont az: előbújás, és ebben rejlik – véleményem szerint – legfontosabb ígérete: hogy láthatóvá tesz egy olyan jelenséget, amelyről nem csak azt gondolhattuk eddig, hogy bennünket nem fenyeget, hanem, hogy elvétve fordul elő. Geambașu Réka írása.

Az árnyalatok, a vita, a megkérdőjelezés a legtöbb társadalmi kérdésről való közös gondolkodás során a tisztánlátást, a konszenzus kialakítását és összességében az igazságosabb, méltányosabb válaszok megtalálását szolgálja. A Harvey Weinstein, majd magyarországi viszonylatban a Sárosdi Lilla nevéhez köthető #MeToo-lavina esetében viszont a magyar (és minden bizonnyal más) nyelvű nyilvánosságban megfogalmazott ellenérvek, fenntartások, árnyalatok és végső soron relativizálások nem a tisztánlátást segítik, hanem a már sokszor emlegetett áldozathibáztató – és mint ilyen méltánytalan – retorikának adnak muníciót. Az alábbiakban arra törekszem, hogy válaszokat fogalmazzak meg az általam olvasott leggyakoribb és legtipikusabb „ellenérvekre” és rávilágítsak: az áldozatok vélt felelősségének felvetése zárójelbe teszi a szexuális zaklatást keretező rendszert. Írásom vállalt célja a reflexió a másik álláspontokra, érdemi válaszok megfogalmazása és ezáltal remélhetőleg egyfajta társadalmi konszenzushoz való hozzájárulás a szexuális zaklatáshoz való viszonyulás kérdésében.

A #MeToo a rendszerről és nem az egyes férfiakról szól

Bár a szélesebb nyilvánosság számára ismert kiállások, a szexuális zaklatás tematizálása és a zaklató megnevezése konkrét személyek felelősségét firtatja, a #MeToo-jelenség célja – sok megszólaló szándéka szerint – nem az egyes, s még kevésbé „minden”, a férfiak kollektív „hibáztatása”, hanem annak a rendszernek a leleplezése, amelyben egyrészt a hatalmi különbségek, az alá- és fölérendeltségi viszonyok magától értetődő velejárója lehet valamilyen formájú szexuális zaklatás, másrészt pedig amelyben a maszkulinitáshoz köthető szerepek szerves része lehet a nők testének tárgyiasítása. Vagyis amire a hashtag-hullám rámutat, az, hogy amit eddig egy nem kívánatos, bennünket, „rendes embereket” természetesen nem érintő devianciának, „elhajlásnak” gondoltunk, az egyrészt annál általánosabb, másrészt pedig normaként működik. A társadalmi norma elvárás, keret, amelynek meg lehet felelni, és amelyet el is lehet utasítani. Ezért értelmetlen – akárcsak a férfigyűlölet vádja a feministák esetében – a férfiak kollektív megbélyegzését látni ebbe a jelenségbe.

A néhányak által coming out-ként is aposztrofált jelenség voltaképpen pont az: előbújás, és ebben rejlik – véleményem szerint – legfontosabb ígérete: hogy láthatóvá tesz egy olyan jelenséget, amelyről nem csak azt gondolhattuk eddig, hogy bennünket nem fenyeget, hanem, hogy elvétve fordul elő. Az elnémított csoportok láthatatlanok a társadalmi nyilvánosság mainstreamje számára: a csoport méretéről, problémáiról, elszenvedett sérelmeiről a társadalomnak nincsen és nem lehet fogalma, így arra megfelelő megoldást sem tud nyújtani. Az elnémított csoportok azonban nem csak láthatatlanok, hanem „hangjuk sincsen” és eszköztelenek is a róluk való gondolkodás és beszédmód alakításában. A hatalomfosztott, rejtett csoportok készen kapják az őket és problémáikat érintő definíciókat és problémáik legitim (vagyis társadalmilag elfogadható) értelmezését. Ha pedig megnézzük a – leegyszerűsítve a #MeToo-t támogató és azt ellenző – felek közötti törésvonalat, akkor az éppen aköré szerveződik: biztosan minden zaklatás-e? Nem hígítjuk-e fel ezt a jelenséget „az oda nem illő” esetekkel?

Mi minden tartozik a zaklatás fogalma alá?

A színészek már csak ilyenek, mindent eltúloznak, de a mezei #MeToo-zók között is vannak olyanok, akik csak félreértenek ártalmatlan helyzeteket, netalán ügyetlen udvarlási kísérleteket. Ezt a definíciós vitát nem szabad megkerülni. Ki kell mondani: a #MeToo értelme az volt, hogy főnök és beosztott, hatalommal rendelkező és neki alárendelt, kiszolgáltatott emberek között előforduló zaklatást tegye szóvá. A hatalom lehet fizikai természetű (utcai tapogatás, beszólás), de leggyakrabban szervezeti, intézményi, szimbolikus formát ölt. A zaklatás pedig olyan esemény, amely az alárendelt személy számára nem kívánatos, kényelmetlen és megalázó, de amelyre csak változó súlyosságú következményekkel mondhat nemet. A Facebookon megszólalók tetemes csoportja azzal kezdi posztját, hogy nem tudja, hol húzódik az „igazi”, „elfogadható” zaklatás határa, legitim-e az ő sérelme, miközben a megalázottság és kiszolgáltatottság helyzetét – ha érintettek vagyunk – mindnyájan tűpontosan fel tudjuk ismerni. Az a gyakran cinikus megkérdőjelezés, ami „triviális combsimogatásokat” „von ki” a legitim zaklatás definíciójából, éppen annak a paternalista viszonyulásnak – majd mi megmondjuk, mi a szexuális zaklatás! – a velejárója, amelynek végső soron a sérelmezett viselkedés is a terméke. Mindazonáltal ez a definíció körüli vita elengedhetetlenül fontos, és most már az a jó benne, hogy kevésbé aszimmetrikus, mint eddig: érintettek is részt tudnak venni benne és alakítani tudják azt.

Az áldozat felelőssége?

Az áldozathibáztató magyarázatok népszerűségét részben az emberek igazságosságba és saját cselekvőképességébe vetett hite táplálja: az nem lehet, hogy méltánytalanul kelljen kisebb vagy nagyobb emberi csoportoknak szenvedniük! Ha pedig megfejtjük, hogy mivel érdemelték ki az érintettek (vagy legalább az érintettek egy része) a sérelmet, számunkra a veszély elkerülhetővé válik. Az áldozat felelősségét az általam olvasott reakciók kétféle módon firtatták: közvetlenül az érintettek erkölcstelen magatartására híva fel a figyelmet és közvetve, a nők egy részének időnként és helyenként erkölcstelen, felkínálkozó, szexualitásával visszaélő viselkedésében találva meg a zaklatások magyarázatát.

A szexuális zaklatást megélt, de most megszólaló nőkkel szemben sokféle fenntartás fogalmazódott meg, mintegy relativizálva magát a vádat: miért éppen most teszik szóvá, miért tanúsítottak ráutaló magatartást, miért nem mondtak nemet, miért élvezték ki előbb a zaklatás előnyeit? A válasz előtt le kell szögezni: bármi legyen a kontextus, kölcsönös beleegyezés nélkül, alárendelt helyzettel visszaélve minden szexuális tartalmú gesztus vagy beszéd zaklatás. Függetlenül a másik fél öltözetétől, bizalmától, meggondolatlanságától, naivitásától. A fenti kérdésekre számtalan korábbi megszólalásban reagáltak már szakemberek: a nemet mondás képtelensége az aszimmetrikus, kiszolgáltatott helyzetben rejlik, a korábban nem szólás a traumatikus élmény következménye, a megszólalás pedig – láthatjuk! – hogyan folytatja és fokozza a megaláztatást.

A bizonyos nők önszántukból kínálkoznak fel-típusú érvek viszont első látásra a legelképesztőbb relativizálási kísérletek közé tartoznak. Ha viszont jobban belegondolunk, akik ezzel érvelnek, azokkal nincs is vitánk! Mindenekelőtt nagyon fontos leszögezni, hogy a #MeToo révén megmutatott, kimondott zaklatások és bizonyos nők vélelmezett „felkínálkozása” között nincsen oksági összefüggés. A két jelenségnek nincsen egymáshoz köze. Hacsak nem állítjuk azt, hogy csakis olyan esetben fordulhat elő zaklatás, amikor a nők erre „felhatalmazzák” főnökeiket. Itt rögtön jegyezzük is meg, hogy az öltözet mint szexuális üzenet gondolata hány sebből vérzik. Egyrészt érzékelhetjük, hogy mennyire megfoghatatlanok és szituációfüggőek az „erkölcsös” és „erkölcstelen” öltözet határai, másrészt pedig ismét a definíciók egyoldalúságát szemlélteti az, hogy bizonyos ruhadarabokat – nők millióinak határozott tiltakozása ellenére is – önkényesen egyetlen jelentéssel ruházunk fel, adott esetben akár bűncselekményeket legitimálva ezzel.

Aki viszont azzal érvel, hogy egyes nők visszaélnek szexualitásukkal bizonyos előnyök reményében, azoknak az a válaszom: de hisz ugyanarról beszélünk! Ismerünk mindnyájan olyan főnököket, akik világ életükben „vakok” voltak a nők öltözetére? Ismerünk mindnyájan olyan tanárokat, akik soha nem voltak ily módon korrumpálhatók és senki meg se próbálta? Mindez azért van, mert a helyzetet – legyen az vizsga, bértárgyalás vagy állásinterjú – a hatalommal rendelkező teremti meg és definiálja: a főnök, a tanár. Egy olyan helyzetben, amelyben a test áruvá válik és értéke lesz, az alárendelteknek többféle stratégiája lehet: megőrizve erkölcsi integritását kilép belőle (ki mikor tud) és megfizeti az árát vagy „belemegy a helyzetbe”, és azzal az érmével fizet, amit felkínáltak neki. Hogy mit vár el a nőktől a társadalom, az nem kérdés. De itt ér össze a két érvelés: mi, akik „mítúzunk”, és ti, akik relativizáltok, ugyanazt mondjuk: hogy van az a rendszer, amelyben a főnökök többsége férfi és van az a rendszer, amelyben a női test régóta áruvá vált (kéretik 5 véletlenszerű reklámot megnézni!). És van az a rendszer, amelynek részét képezheti egy beosztott vagy alárendelt egyén testét használni, és amelyben a test felkínálása ugyanolyan „teljesítmény” lehet, mint a bebiflázott tananyag vagy a ledolgozott munkaórák. Ennek a rendszernek a nők a vesztesei (a férfiak is, ha Bourdieu-nek hiszünk): ezt a rendszert kezdtük most darabjaiból összerakni a #MeToo hashtaggel.

Comments