Madách Imelda: Éva és Ádám a paradicsomban

Az asszony tragédiája, MÁSODIK SZÍN, átirat

(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Éva és Ádám jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

ÁDÁM
Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!

ÉVA
És úrnak lenni mindenek felett.

ÁDÁM
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

ÉVA
A függés, látom, életelv neked. –
Szomjúzom, Ádám, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.

ÁDÁM
Majd szakítok egyet.

AZ ISTENNŐ SZAVA
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. (…)

ÉVA
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

ÁDÁM
Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Épp ez tilalmas?

ÉVA
Hát mért kék az ég,
Miért zöld a liget – elég, hogy úgy van. –
Kövessük a szót, jőj utánam, Ádám. 
(Letelepednek egy lugosban.) 

ÁDÁM
Hajolj mellemre, én meg majd legyezlek. 
(Nagy szélroham, LUCIFERA a lombok között megjelenik.) 

ÉVA
Hah, férfiúm! mi ez, nem hallék még hasonlót.
Miként ha ellenséges idegen
Erő tört volna rajtunk.

ÁDÁM
Reszketek.
Az égi zengzet is elhallgatott.

ÉVA
Itt melleden, úgy tetszik, hallom azt még.

ÁDÁM
Én meg, ha ott fenn a dics elborul,
Itt lenn találom azt szemedben, Éva.
Hol is lelhetném másutt kívüled,
Kit létre is csak hő vágyad hozott,
Mint – fényárjában a fejdelmi nap –
A mindenségben árván hogy ne álljon –
A víz szinére festi önmagát
S enyelg vele, örül, hogy társa van,
Nagylelküen felejtvén, hogy csupán
Saját tüzének halvány mása az,
Mely véle együtt semmivé borulna.

ÉVA
Ne szólj igy, Ádám, meg ne szégyeníts.
Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?
Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem,
Melyben saját magam szerethetem?

LUCIFERA
E lágy enyelgést mért is hallgatom? –
Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,
Hogy a hideg számító értelem
Megírigylendi a gyermekkedélyt.
(Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon.) 

ÁDÁM
Hallgasd csak, Éva , óh, mondd, érted-é
E kis bohó szerelmes énekét?

ÉVA
Én a patak zugását hallgatám,
És azt találom, szintén így dalolt.

ÁDÁM
Minő csodás összhang ez, kedvesem,
E sokszerű szó és egy értelem. –

LUCIFERA
Mit késem ennyit? fel munkára, fel,
Megesküvém vesztökre, veszniök kell.
S kétkedve állok mégis újra meg,
Nem küzdök-é hiába a tudás,
A nagyravágyás csábos fegyverével
Őellenek, kik közt, mint menhely áll,
Mely lankadástól óvja szívöket,
Emelve a bukót: az érzelem.
De mit töprengek. Az nyer, aki mer. 
(Új szélroham. LUCIFERA a megrettenő emberpár előtt megjelenik. A dics elborul. LUCIFERA kacag.) 

Mit álmélkodtok? – (Ádámhoz, ki futásnak indul.) 
Óh, megállj, kecses ifjú!
Engedd egy percre, hogy csodáljalak. 
(Ádám megáll s lassanként felbátorodik.)
(félre)
 E mintakép milljószor újuland meg. 
(fent)
  Éva, te félsz?

ÉVA
Tőled, hitvány alak?

LUCIFERA 
(félre) 
Ez is jó ős a büszke női nemnek. 
(fent) 
Üdvöz légy, szellem-testvér!

ÉVA
Mondd, ki vagy?
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

LUCIFERA
Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

ÉVA
Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

LUCIFERA
Hohó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
S nem is fogsz tudni. Vagy a vén Istennő
Azért teremtett volna-é porondból,
Hogy a világot ossza meg veled?
Te őt dicséred, ő téged kitart,
Megmondja, végy ebből és félj amattól,
Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.

ÉVA
Hogy eszméljek? – S nem eszmélnék-e hát:
Nem érzem-é az áldó napsugárt,
A létezésnek édes örömét
És Istennőmnek végtelen kegyét,
Ki engemet tőn e föld istenévé?

LUCIFERA
Ezt tartja tán az a kis féreg is,
Mely a gyümölcsöt eszi el előled,
Meg a sas, melly a kis madárra csap.
Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
Egy szikra az, mely bennetek dereng,
Egy végtelen erőnek mozzanása;
S mint a pataknak egyes habjai,
Egy percre felcsillogva visszahullnak
Közös medröknek szürke mélyibe. –
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között,
Hogy önmagad intézzed sorsodat,
S a gondviselettől felmentene.
De trágyaféregül tán jobb neked
Tenyészni kis körödnek lágy ölében,
S tudás nélkűl elfogyni életeddel. –
Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben;
Nemes, de terhes, önlábunkon állni. –

ÉVA
Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.

ÁDÁM
Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz.

LUCIFERA
De a tudás nem volna még elég;
Hogy testesüljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz mint Istennő, azt ha élvezed,
Ettől örök ifjú marad kecsed.

ÁDÁM
Mégis kegyetlen a mi alkotónk!

ÉVA
De hátha megcsalsz? (A dics kissé kitisztul.) 

ÉGI KAR
Jaj neked, világ,
Az ős tagadás kisért.

AZ ISTENNŐ SZAVA
Ember, vigyázz!

ÉVA
Mi hang ez ismét?

LUCIFERA
A szél gallyakat ráz.
Segítsetek
Ti elemek,
Az embert nektek
Szerezni meg. – 
(Szélroham, a dics elborul.) 

E két fa az enyém!

ÉVA
Ki vagy tehát te?
Hisz ollyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk.

LUCIFERA
Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,
Nézd e vakondot, földet túrva lenn,
Mindkettőt más-más láthatár övedzi.
A szellemország látköröd-kivül van,
És ember az, mi legmagasb neked.
Az ebnek is eb legfőbb ideálja
S megtisztel, hogyha társaul fogad.
De éppen úgy, miként te őt lenézed,
És állsz felette végzete gyanánt,
Áldást vagy átkot szórva istenül rá,
Épp úgy tekintünk rátok mi alá,
A szellemország büszke részesi.

ÉVA
S azoknak volnál hát te egyike?

LUCIFERA
Igen, erősek közt a leghatalmasb,
Ki ott álltam az Úrnő trónja mellett,
S legszebb dicséből osztályom kijárt.

ÉVA
Mért nem maradtál hát a fényes égben,
E porvilágra mért jövél közénk?

LUCIFERA
Megúntam ott a második helyet,
Az egyhangú, szabályos életet,
Éretlen gyermek-hangu égi kart,
Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.

ÉVA
Megmondta Isten, hogy büntetni fog,
Ha más utat választunk, mint kitűzött.

ÁDÁM
Miért büntetne? – Hisz, ha az utat
Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,
Egyúttal olyanná is alkotott,
Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
Vagy mért állított mély örvény fölé,
Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –
Ha meg a bűn szintén tervében áll,
Mint a vihar verőfényes napok közt,
Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,
Mint ezt, mivel éltetve melegít?

LUCIFERA
Lám, megjelent az első bölcselő!
Nagy sor jövend utánad, szép fiam,
Mely milljó úton ezt vitatja újra;
A tébolydába téved sok közűlök,
Sok visszaretten, révbe egy sem ér.
Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás. –

ÁDÁM
Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.

ÉVA
Megátkozá az Úr. 
(LUCIFERA kacag.) 

De csak szakíts.
Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
Legyünk tudók, mint Úrnőnk. 
(A tudás almáját előbb Ádám, aztán Éva  megízleli.) 

ÁDÁM
S e felett
Örökké ifjak. –

LUCIFERA
Erre, erre csak.
A halhatatlanságnak fája ez.
Siessetek hát! 
(A másik fa felé vonja őket, egy Kerub lángoló karddal útjokat állja.) 

KERUB
Félre, bűnösök.

AZ ISTENNŐ SZAVA
Éva , Éva! elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

ÁDÁM
Végünk van.

LUCIFERA
Csüggedtek?

ÉVA
Korántse hidd.
Csak ébredésem borzongása ez. –
El innen, férfiúm, bárhová – el!
Idegen már s kietlen ez a hely.

ÉGI KAR
Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
Győz a hazugság – a föld elveszett. –

 

(A férfi és női szerepeket megcserélte: Zs. A.)

>> Még több Szerepcsere

Comments