Úgy sejtem, van egy speciális tudás, amit csak egy ádáz életszakasz biztosíthat: a hosszas, egyedülálló anyaság. Az egyedülálló anyák vakfoltban vannak, kulturálisan már, illetve kulturálisan még nem számíthatnak túl sok jóra. Kelemen Attila Ármin írása
Fia már javában egyetemen tanított, amikor egy egykori egyedülálló anya, – mellesleg az egyik legbölcsebb személy, akit ismertem -, azt mesélte, hogy minden látszat ellenére, és minden jogos fenntartás ellenére, a nagyvárosok mégsem annyira borzasztók. Minden nagyváros sok-sok kisvárosból áll, ezért az emberek a nagyvárosokban is képesek törzseket alakítani és az, amit a kommunista propaganda elidegenedésnek nevezett, nem úgy, nem akkor és nem ott fejti ki kapitalista hatását, mint hinnénk. Röviden: az emberek a nagyvárosokban is figyelnek egymásra, mert végül is kisvárosokban élnek a nagyvárosokban is. Így élt ő a ’70-es és ’80-as években, single mom-ként, Kolozsváron.
Szerettem ezt az okfejtést, mert megnyugtató volt.
Viszont egyre komolyabb fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy 2018 nyarán valóban így állnak-e a dolgok Kolozsváron. Emlékszem, annak idején olvastam egy történetsort arról, hogy a régi Bukarestben hogyan segítettek egymásnak vad idegen emberek. Nagyvárosi meghittség? Van ilyen? Híres az 1977-es New York-i áramszünet éjszakája, amikor az emberek kimentek az utcára, kis tábortüzeket improvizáltak, a zenészek is kivonultak és emlékezetesen intenzív fesztiváléjszakát improvizáltak. Az az éjszaka annyira erős volt, hogy a pop kult része lett.
Vajon mi lenne Kolozsváron, ha egy nyári napon és éjszakán nem lenne áram? Spontán fesztivál? Nehéz elhinni. Mert Kolozsvár úgy vált nagyvárossá, hogy nem lett belőle kisvárosok sokasága és az a fajta idegeneknek kijáró szolidaritási hitel, amiről a régi, például bukaresti történetek mesélnek, aligha van érvényben. Ha a Kolozsvár jelene történetet meséljük, csak addig szoktuk mesélni, hogy mit nyertünk Kolozsvár anyagi fejlődésével , azt alig meséljük -el, mi mindent vesztettünk.
A napokban történt valami, amivel talán el tudom mondani, mire is gondolok. Az egyik munkatársam egyedül neveli hároméves kisfiát. Egy-másfél szobás lakást keres, relatív élhető helyen. Jó szervező, praktikus és operatív. Mindent tud arról, hogyan kell jó lakást találni. De nem talál lakást. Miért? Mert kisgyereke van. Vagy a főbérlők, vagy a szomszédok nem hajlandók kisgyerekes bérlőt/szomszédot befogadni. Ma a 6-ik elutasítást kapta és az elutasítás mindig akkor érkezett, amikor kiderült, hogy gyerekkel költözne az ingatlanba. Ezért gondolom azt, hogy az egyedülálló anyák speciális tudást sajátítanak el és azt, hogy Kolozsvár nyert is, de vesztett is a plázák, fizetések és fesztiválok aranykorában.
P.S.
A kollégám nem adta fel, továbbra is kiadó lakást keres a maga és fia számára. Ahogy meg tudom ítélni, a gyerek teljesen gyerekszerű és legkésőbb 10-kor aludni szokott. Ha valakit nem borzaszt el ez a kombináció és tud kiadó lakást, kérem írjon az attila.kelemen@transindex.ro címre.
