Viki Dumitrache pszichológus a rendőri szeximus elterjedéséről írt Facebook-bejegyzését a szerző beleegyezésével, fordításban közöljük.
A gyermekvédelemben eltöltött tízévnyi munkám során nagyjából 200 megerőszakolt lány helyzetét értékeltem fel; az értékelések után a fiatal lányok pszichológiai tanácsadásban részesültek, amelyet ugyancsak én tartottam számukra.
Abban az időben, vagyis 2001-től kezdődően, megismertek a rendőrök és az ügyészek, és a meg is kedveltek; értékelték, hogy hasznos és teljes körű elemzéseket készítek.
Együtt dolgoztam és kapcsolatba kerültem tucatnyi rendőrrel: egyesek a falusi rendőrségekről, mások az emberkereskedelemtől vagy a kriminológiától voltak. Nagy részük, amikor telefonon vagy személyesen megkeresett, valahogy így kezdte a mondandóját:
„Kezicsókolom, pszichológus asszony, van nálunk is egy lány felmérésre. Feljelentést tett, hogy megerőszakolták, de nem hiszem; azt hiszem, saját szándékából ment oda s utána megtudta az apja, hogy b***ott azzal a másikkal, és félelmében azt mondta, hogy megerőszakolták.”
vagy
„Van egy itt, mind hajtogatja, hogy megerőszakolták, de szerintem színészkedik, mert mégis mit keresett abban az órában egyedül az utcán?!?”
A szavakra már nem emlékszem pontosan, de a hozzáállásra igen. Az elején zavarban voltam, mert fiatal voltam és bizonytalan, de idővel elkezdtem kijavítani őket a megbeszélések alatt, és volt, akiket magyarázó diskurzusokba rángattam bele. Aztán elkezdtem több tekintélyre szert tenni, és figyelmeztettem őket az embereket megillető tiszteletre, valamint arra, hogy az ítélkezés egyáltalán nem odaillő az ilyen helyzetekben.
A hozzáállásukban egy közös nevező volt, márpedig az, hogy valamennyien egy felsőbbrendű társadalmi nézőpontba helyezkedtek bele, és a hozzáértő mivoltukat fitogtatták. Kitűnt, hogy az erőszak csak ritkán számít egy teljesen tiltott cselekedettnek, súlyos agressziónak, sőt, az általános vélekedés az volt, hogy:
-„a lányoknak tetszett, és utána pénzt kértek és fenyegették a szegény fiúkat”, vagy
– „ha a szuka nem emeli fel a farkát, a kutya nem érezné meg, hogy tüzel”,
– „ha nem öltözne kihívóan és nem lenne kurva vére vagy génje, nem került volna bajba”.
Nem az összes rendőr beszélt a fent említett stílusban, de a legtöbbjük igen. Egyesek, akikkel a leggyakrabban találkoztam, immúnisak maradtak a pallérozottságommal szemben, megengedően mosolyogtak, de rendíthetetlenek maradtak álláspontjukban. Tréfálkozó mosolyuk azt mondta: „Hiába próbálsz megvenni, asszonyom, az anyai elméleteiddel, mit tudsz te a gyakorlatról? Én jól tudom, amit tudok!”.
Legtöbbjük tisztelettel nézett rám, de egy olyan szakértőnek a lesajnáló hozzáállásával, akinek épp ellentmond egy teoretikus. Egyrészt ez az ő „hibájuk”, másrészt nem csak, mert van a hozzáállásukban „valami” közös, ami áthatja a beszédüket, ez pedig a munkahelyi nőgyűlölet, vagy a nem tudatosított, nőgyűlölő attitűd.
A kollektív maszkulin mentalitás nőgyűlölete olyan gondolatok sorozata, amely „megmagyarázza és fenntartja” azt az elképzelést, hogy a férfi az emberiség őszinte és erős része, miközben a nő a gyenge, ravasz és kurvás része. Ez nagyon egyszerű, és sok erőt ad a férfinak ahhoz, hogy átvegye a stafétát apjától és nagyapjától, és erejével büszkélkedve vigye tovább.
A nőgyűlölő férfiak közt van egy szövetség is, egy a kezdetek óta létező testvériség, amit a bordélyházak, illetve az „útszéli” prostituáltak képviselőinek a hiánya is fenntart. Nem mintha a férfiak nem prostituálódtak volna vagy nem szexeltek volna pénzért, de láthatatlanul tették, nem kitéve magukat azoknak a nőknek, akiknek ez szólt.
Az erős férfi archetípusa, aki elnyomja a gyenge, ravasz, kurva nőt, még mindig jelen van, és uralja a kollektív mentalitást, azokat, akik nem a saját eszükkel gondolkodnak, akiknek megfelel ez a felkínált „erő”, az erő, amely feljogosítja őket a felsőbbrendűségre, az abúzusra és a tiszteletlenségre.
Csak a tények tudatosítása mozdíthat ki ebből az álláspontból. Szükség van arra, hogy valamennyien beszéljünk ezekről a témákról, mindaddig, amíg egyesek felébrednek és elkezdik megérteni, hogy magától semmi sem fog megváltozni, hanem minden marad a régiben, ahogyan már időtlen idők óta történik.
Az „tipikus rendőr”, akivel abban az időben dolgoztam, a mindig elutasító és elégedetlen férfi volt: hogy sokat ráncigálják, hogy a főnökök túl durvák, hogy túl sok a dosszié, hogy nincs pénz benzinre és elszámolásra; durvák voltak, nőgyűlölők, az antiszociális viselkedés önjelölt szakértői, rossz véleménnyel az emberekről általában, részrehajló moralitással, az „alsóbbrendű emberek” nagy ismerőinek tartva magukat.
A szerző több mint húsz év tapasztalattal rendelkező pszichológus.
