Hogyan lesz egy vintage dzsekiből világméretű divatmárka, egy lányból sikeres vállalkozó, a felnőtté válásból kaland? A Girlboss egy átlagos huszonéves nő álmát (és egyben rémálmát) meséli el. A Netflix sorozatának teljes első évada Romániából és Magyarországról is megtekinthető.
A Girlboss egy igaz történet laza (“nagyon laza”) feldolgozása, amelyhez az alapanyagot Sophia Amuroso ugyanezt a címet viselő, önéletrajzi kvázi self-help könyve adja. A sorozat narratívája is nagyjából Amuroso – és a Nasty Gal – saját történetét követi nyomon tehát, az első, eBayen eladott turkálós dzsekitől kezdve a biztonsági őri munkán át a saját weboldal elindításáig. Az egyszerű, és kicsit felszínes történet annyira könnyű, szórakoztató formában van tálalva, hogy joggal érezhetik megvezetve magukat a kritikusok, miután együltükben végignézték az egészet. A sorozat közben durván rájátszik a nosztalgiára is, én például tinédzserkorom annyi meghatározó dalát ismertem fel a soundtrackben, hogy egy idő után egy célzott reklám hatását keltette az egész.
„A felnőttkor az, ahova az álmok meghalni mennek” – ezzel a monológgal indít a főhös, Sophia, az első epizód nyitójelenete után, amelyben autóját tolja felfelé egy dombon, miközben dühösen integet a háta mögött araszoló villamosnak, hogy „kerülje ki”. Sophia tehát hamar a tudtunkra adja, hogy nem akar felnőni, nem akar unalmassá válni, nem akarja, hogy a társadalom őt is betegye egy dobozba. A képbe ezután behajol egy idős hölgy, és rögtön közli is Sophiával, hogy hülyeségeket beszél. A padon ülős, idegenekkel beszélgetős trópusból máris sejteni lehet, hogy Sophia bizony egy lúzer. Erre nemcsak az első epizód, hanem nagyjából az egész évad is ráerősít: Sophia 23 éves, de nem képes egy cipőbolti munkát megtartani, nem tudja kifizetni a lakbérét, és az autoritással sem nagyon tud mit kezdeni, ami apjával való viszonyán is meglátszik. Hősnőnk tehát nem egy szerethető karakter, de nem is kell feltétlen annak lennie. Valahogy ettől lesz egy kicsit igazi.
A Girlboss azonban nem részesült túl meleg fogadtatásban, és nem csak azért, mert főszereplője gyakran kibírhatatlan. Kritikusai szerint az egyik gond vele az, hogy feminizmusból a legproblémásabbat, a (neo)liberális modellt képviseli. Ebben az elgondolásban a sorozat narratív íve úgy olvasható, mint Sophia önmeghatározó “neoliberális szubjektummá” válásának a története. Ez összefonódik a Nasty Gal mint brand felemelkedésével, amihez az is hozzátartozik, hogy Sophia nem egy kisvállalkozón átgázol saját imidzsének építése során. Mindeközben a cselekményt, hangulati keretként, a késő ’90-es, kora 2000-es évek girl power szelleme hatja át, ami abban a katartikus pillanatban kulminál, amikor Sophia egy drag queennel együtt egy Betty Davis dalt énekelve találja meg önmagát (és, véletlenül, a tökéletes márkanevet).
Ugyanebben a logikában az is problémás, hogy Sophia annak köszönheti sikerét, hogy a férfi értékek által meghatározott üzleti világban férfi módjára viselkedik. Ez a felvetés a már-már közmegvetéssel övezett Sheryl Sandberg-féle Lean In feminizmusra emlékeztet. Sandberg (aki mellesleg a Facebook ügyvezető igazgatója) abban látja a nők és férfiak közötti egyenlőtlenség okát, elsősorban a vállalati vezetőpozíciók esetében, hogy a nők nem lépnek fel elég férfiasan. Javaslata a helyzet kiegyenlítésére: „Ülj le az asztalhoz” (azaz tárgyalni a férfiakkal), vagyis tanuld meg nőként azokat az értékeket képviselni, amelyeket az üzleti élet kívánatosnak tart. Könnyen láthatjuk, hogy ez a tüneti kezelés miért nem vezet messzire.
A Girlboss esetében azonban ez a narratíva újra meg újra kisiklik. Sophia története nem áll össze neoliberális sikertörténetté, hanem egy önéletrajz marad – ha lesz következő évad, az nagy eséllyel a Nasty Gal bukását is végigköveti majd, minden járulékos egzisztenciális problémával együtt. Sophia ugyanis hamar rájön, hogy hiába ül le az asztalhoz, ha saját apja sem veszi komolyan – helyette inkább kapcsolatokat épít, magához hasonló marginalizált, nem túl sikeres személyekkel, akiknek szintén nem jött be a felnőtté válás. Ilyen figura Sophia anyja, aki még sok évvel ezelőtt lelépett, vagy Annie, a legjobb barátnő, akinek jelenléte vagy hiánya sokkal inkább meghatározza Sophia életét, mint az, hogy hány vintage ruhát sikerült eladnia aznap. A nők közötti barátság, törődés felülírja, vagy minimum kimozdítja a siker imperatívuszát, és akkor is erős marad, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a heteroszexuális kapcsolat kudarcra van ítélve, vagy hogy a Nasty Gal sikere igazából magányhoz és elidegenüléshez vezet.
A végkicsengés tehát nem az, hogy egy nő akkor válik sikeressé, ha a férfi értékek által meghatározott világban „férfiasan” helyt áll, ha leül az asztalhoz, ha eléri, hogy komolyan vegyék. Inkább arról van itt szó, hogy a patriarchális, autoriter, normatív struktúrákat igencsak fájdalmas navigálni, még egy viszonylag előnyös helyzetben levő nőnek is. Érdemes – legalább egyszer – úgy tekinteni a Girlbossra, mint egy olyan nő története, akinek néha drukkolunk, akire néha dühösek vagyunk, és akin keresztül részben beláthatjuk, hogy miért érezzük magunkat sokszor kényelmetlenül, nyomás alatt. Ha akaratlanul is, de a sorozat diagnosztikai értékű lehet ezekre a struktúrákra és az általuk megszabott lehetőségekre nézve.
