Gregor Anikó szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának adjunktusa tartott előadást április 15-én a 9. Szociológus Napok keretein belül a globális genderindexek működéséről az indikátorkultúrában, vagyis arról, hogy statisztikai felmérések alapján melyik országokban éri meg a legjobban nőnek lenni, és hogy a magyarországi sajtó milyen funkciót tölt be a nemek közötti egyenlőség szempontjából készülő országrangsorolás narratívájában.
A genderindexek azt mérik, hogy különböző országokban és társadalmakban milyen szintű a nemek közti egyenlőtlenség, illetve azokra a szociális intézményekre fókuszálnak, amelyek hatással vannak a női és férfi szerepek közösségen belüli alakulására; szociális normák, értékek és társadalmi hozzáállások keresztmetszetében vizsgálja a nemekhez, különösképp a nőkhöz való viszonyulást. Indikátorkultúra alatt az viszonyítási rendszert értjük, amelyben a bizonyos országok közötti rangsorolás különféle területekre (például gazdasági teljesítmény, versenyképesség, általános jólét) irányuló indexek révén teremtődik meg. Gregor az indikátorkultúra felerősödését a neoliberális politikával köti össze:
“Ebben a rendszerben a kvantifikált indikátorok objektivitásába vetett racionalizált hit, a technokrata szakértői tudás fetisizálása, a standardizálás bürokratikus követelménye, a kimutatott teljesítményen alapuló értékelés és döntéshozatal magától értetődő normává válik.”
– olvashatjuk a kiselőadás kivonatában.
Gregor előadása elején a nőnap alkalmából írt (magyarországi) sajtótermékekből kirajzolódó diskurzusokat mutatta be. A szociológus szerint a nőnap legtöbbször remek apropót biztosít a hasonlítgatáshoz: ilyenkor meg lehet nézni, hogy más országokhoz képest Magyarország hogy áll a nemi egyenlőség és a női jogok helyzetét illetően. A sajtótermékekből kirajzolódó narratíva értelmében például Azerbajdzsán abszolút negatív példaként, Izland vagy a skandináv országok áhított utópiaként jelennek meg (ezek a “bezzeg országok”). A genderindexek, bár objektív számokkal dolgoznak, sok szempontot nem vesznek figyelembe, mutat rá a szakember, például
a fejlettebb országok nemi egyenlőség-felmérései nem veszik számításba azt, hogy az ottani reproduktív vagy segítő munkát végző nők közül sokan a kelet-európai blokkból mentek ki dolgozni.
Elmondható hát, hogy a romániai vagy magyarországi női vendégmunkások statisztikailag mondjuk Svédország genderindexét javítják, ami egyszerre kedvező a svédeknek, és kedvezőtlen az itthoniaknak a nemi egyenlőtlenséget mutató számadatok alakulását illetően. Gregor felteszi a kérdést, hogy milyen céllal készülnek ezek a hasonlítások, milyen üzenetet hordoznak és milyen viszonyrendszert állítanak fel a különböző gazdasági fejlettségű országok között.
Genderindexnek számít a bérszakadék, a nemi egyenlőség, a társadalmi intézmények és nemek, a nők a munkaerőpiacon, a nemi egyenlőtlenség és a társadalmi nemek fejlődése (gender development). Minden területen vannak úttörő országok, jelzi Gregor, amelyek elsőként valósítanak meg a nemi egyenlőség szempontjából fontos szabályozásokat, újításokat; ezek az országok egyből pozitív viszonyítási alapként tűnnek fel a kevésbé fejlett vagy elmaradt országok számára. A cél a produktív és a reproduktív feladatok összehangolása, ám ez legtöbbször csak a nőket érinti, ritkán a férfiakat.
A sajtó a genderindexek kontextusba ágyazásával olyan rangsorolást állít fel az országok között, ami egy nagyobb narratívába kapcsolódva az országról alkotott képet módosítja. Gregor utal a felzárkózás és az öngyarmatosítás fogalmai által létrehozott narratív keretekre, amelyek használatával a sajtó Magyarországot a lemaradás helyére pozicionálja, így megteremtve a “kollektív szégyent” is.
A BBTE Szociológia Tanszéke által szervezett 9. Szociológus Napok (április 15-17.) teljes programja itt érhető el.
