A Januhairy elnevezésű kihívást december elején hirdette meg a huszonegy éves brit Laura Jackson, miután rosszmájú megjegyzéseket kapott, amiért egy színházi előadás kedvéért nőni hagyta a testszőrzetét. A karitatív célú kihívás egyrészt egy edukatív szervezet részére gyűjt adományt, másrészt arra ösztönzi a nőket, hogy egy hónapot át ne szőrtelenítsenek, elfogadják testük természetes szépségét és megerősödjenek abban a hitben, hogy borotválás vagy gyantázás nélkül is lehetnek szépek (és jók). A kezdeményezés hideg-meleg fogadtatásban részesült, a legbátrabbak viszont személyes történetükkel ellátott saját fotót osztottak meg a #Januhairy címszó alatt, különböző közösségi médiákon.
A kihívás apropóján nőkkel és férfiakkal beszélgettünk arról, hogy milyen viszonyban vannak a testszőrzetükkel, manapság milyen elvárásokkal kell megküzdeni a szőrtelenítést illetően, és mit jelent valójában az ápoltság. Kérdéseimre javarészt olyan nők válaszoltak, akik hónapok vagy évek óta nem szedik szőrüket, tehát nem feltétlenül a kihívásnak tettek eleget. Olyan férfiakkal is beszélgettem, akik rendszeresen epilálnak.
Elöljáróban azonban szeretném megosztani saját történetemet.
Kb. hat éven keresztül osztálytársaim egyik kedvenc kötekedési apropója a testszőrzetem volt, amely, genetikai örökségemből kifolyólag, fekete. A bőröm fehér, sápadt, remek kombináció. A karomon és az ajkaim fölött levő pihés, de sötét színű szőr remek csúfolkodási indíték volt azon osztálytársaimnak, akik szerint ezek miatt én valójában fiú voltam. Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy nem lehetek szép és csajos. Egyszer nagyszünetben az udvaron ültünk az egyik lánnyal, aki maga is olykor szívesen bekapcsolódott a megszégyenítés polifón kórusába, amikor észrevettem, hogy le van epilálva a karja. Hatodikosok voltunk, és ő már legalább egy éve krémmel szőrtelenített. Karján már látszottak az aprócska, épp csak kiszökkenő szőrök, de bőre mégis simábbnak tűnt, mint az enyém.
Szerencsére soha nem jutottam el oda, hogy alkarjaimat borotváljam vagy gyantázzam, viszont egy időben szőkítettem a szőrt, abban reménykedve, hogy így nem tűnik egyből fel. Visszagondolva elég nevetséges látvány lehettem, de évek hosszú szekálása annyira belém évődött, hogy még ez is élhető útnak tűnt. Először tizenöt évesen gyantáztam le a bajszomat (utálom ezt a szót, talán mégsem sikerült minden kommentárt elfelejteni) kozmetikus unokatestvérem segítségével, aki azt tanácsolta, hogy ne kezdjem el, mert egész életemben csinálnom kell majd. Többé-kevésbé igaza is volt, viszont tizen-x év után már szeretném hinni, hogy normalizálódott annyira a testképem, hogy nem kapok sírógörcsöt vagy nem fújok le egy eseményt csak azért, mert nem volt időm/kedvem/pénzem/fájdalomküszöböm azelőtt való nap szőrteleníteni.
A Januhairy kihívás sok emberben ébreszthetett fel hasonló emlékeket, vagy legalábbis is elérhette azt, hogy egy pillanatra elgondolkodjanak, milyen viszonyban vannak a testszőrzetükkel. Nőként hosszú, hosszú időbe telt elfogadni, hogy nem attól leszek szexi vagy kívánatos, ha egyetlen szál szőr sincs a lábamon. Ezt jó lett volna már akkor tudni, amikor órákon át szedegettem a lábamról csipesszel a gyantázás után ottmarad szőröcskéket, vízhólyagos lett a karom a szőkítőportól vagy még ma is látszó sebet ejtettem borotvával a vádlimon. Egy adott ponton a szemöldököm mai méreteinek fele volt, szám szélén pedig véres sebecske tanúskodott egy elbaltázott bajusztalanításról – just girly things, a történetek sora bokrétás.
A Januhairy valójában nem arról szól, hogy nagyszájú nők szőrös hónaljjal szelfiznek – az edukatív célú kihívás mindenek előtt gyerekekért szól-szólt, akik sokkal védtelenebbek és sebezhetőbbek, és olykor traumaként élik meg a testükre irányuló szekálást. Testképük rongálódik, és a megelőzés ebben az esetben is sokkalta előnyösebb, mint az összeomlott önértékelés felépítése. A vállalkozó szellemű emberek, akik testszőrzetükről meséltek nekem, feltehetően ma már, jelenlegi tudatállapotukban, szemberöhögnék azokat, akik megkísérelnék a megszégyenítést. Az ő történeteikből villantunk.
Jolán (37) arra emlékezik vissza, hogy legelső komoly párkapcsolatában párjának sehogy nem felelt meg, hogy a nő nem volt a brazil gyantázás híve. Fiúja megjegyezte, hogy ez csak a magyar lányoknál fordul elő (ő maga is magyar volt), és végül azt is elmondta, hogy előző barátnőjét viszont sikerült “jobb belátásra bírni”. A fiú már azzal poénkodott, hogy előveszi a kisollót, ha délen a helyzet nem változik.
“Sokkolónak és megalázónak éreztem a megnyilvánulását, és nem is sikerült szavakba önteni azt, hogy a testi integritásomhoz és a testem feletti döntéseimhez semmi köze nem lehet”,
mondja Jolán. Elidegenedett gondolatnak tartja, hogy testszőrzetére valami tőle független dologként kellene tekintsen. Alig látható, piheszerű szőrzetét nem epilálja.
Kérdésemre, hogy mit jelent számukra az ápoltság, válaszadóim konkrét elvárásaikat fogalmazzák meg:
friss lehelet, ápolt bőr és haj, tiszta és rendezett körmök, finom illat. Tisztaság, avagy szagok és kétes állagú nedvek hiánya.
Ami a szőrzetet illeti, páran említik, hogy a rendezett, kordában tartott fanszőrzet is hozzájárul az ápolt fellépéshez. De egyikük sem jelzi, hogy valakit azért utasított volna vissza az ágyban, mert nem volt tükörsimára szőrtelenítve. Női beszélgetőtársaim zöme 12-13 évesen kezdte el a szőrtelenítést, ami nagyjából egybeesik az első menstruációk időszakával. Legtöbben ellesték ezt a szokást: barátnőktől, osztálytársaktól, női családtagoktól látták, hogy gyantáznak vagy borotválnak, esetleg kozmetikushoz járnak.
Így tett Zsuzsa (26) is, akinek amúgy világos, szőke színű. Kiskamaszként otthon mégis titokban szedte géppel a szőrét, mert édesanyja nem értett egyet a manőverrel. A fiatal nő elmondja, hogy valaki egyszer azzal próbálta megszégyeníteni, hogy megkérdezte: térd fölött miért nem szőrtelenít? Erre az volt a válasz:
mert fáj.
Zsuzsa bőre sokszor kikékül szőrtelenítés után, és számára a bikinivonal szedése maga a pokol. Ritkábban depilál, intim zónáját is csak higiéniai okokból szedi rendbe, és azzal is barátkozik, hogy nyilvános helyekre szőrösen menjen – bár az uszodai menetek még mindig szorongással töltik el.
Nóra (24) kb. három és fél éve egyáltalán nem szőrtelenít, és ez annak is köszönhető, hogy volt párja, akivel külföldön ismerkedett meg, már régóta nem depilált, amikor összejöttek. Nóra az elején rácsodálkozott erre, aztán rájött, hogy szőrtelenítés nélkül sokkal könnyebbek, kényelmesebbek a hétköznapok, és ő maga is lemondott a gyakorlatról. Külföldön könnyebben ment a szőrös megmutatkozás, Kolozsváron azonban fél évbe telt, míg a lány ki mert menni így az utcára. Azonban a kezdeti szorongás pár hónap alatt rendeződött, és ma Nóra már egészen vagánynak tartja a hónaljszőrét.
“Most már az a furcsa, amikor borotvált hónaljat látok valakin – főleg ha látod a szőrszálak helyén a kis fekete pöttyöket. Meg ha hozzáérsz, szúr. Kicsit undorító… Utólagosan nem is tudom, hogy hogy nem tudtam ilyen szemmel nézni a dolgokat már startból”,
mondja Nóra, majd hozzáteszi: “Ugyanez érvényes a nemi szőrzetre: a borotváltság kicsit visszataszít, kényelmetlen megérinteni.”
Szerinte azonban nem mindegy a közeg: egy nagyvárosban valószínűleg nem fognak megbámulni azért az utcán, mert szőrös a lábad, egy kisebb településen azonban nagy eséllyel más lesz a visszajelzés, amennyiben megszeged a normát. Babit (20) egyszer egy kocsmában támadta le egy úriember, amikor meglátta a szőrős lábait, hogy mégis mit képzel magáról, miért gondolja, hogy ez vagány:
“A nő az szőrtelen, szóval döntsem el, hogy mi is akarok lenni. Nem feltétlen éreztem megszégyenítésnek, akkor pillanatnyilag megérintett ugyan, de végig csak mosolyogni tudtam rá, amiért megengedte magának, hogy ez ennyire elrontsa a napját. Mert elrontotta, és ez hihetetlenül vicces”,
meséli a lány, aki mindig a természetességet kedvelte, ellenállásra azonban a szűk családi körből is volt példa. Édesanyja nem értette, hogy a fiatal lányként miért teszi ezt magával, és megkérte, hogy az utolsó szálig távolítsa el lábáról a szőröket. A lány azonban nem engedett, és mióta nem szőrtelenít, szabadabbnak és súlytalanabbnak érzi magát, és képes megélni azt, aki. Felveti azonban a kapitalista értékrend valóságát, amibe szerinte ez a fajta önmegélés nem fér bele.
Két férfival is beszélgetek: Ajtony (23) és Zoli (33) mindketten heti rendszerességgel borotválják hónaljukat és ágyékukat. Ajtony 14 évesen kezdte, kíváncsiságból, és arra emlékszik, hogy az első szőrtelenítés után elég kellemetlen volt egy ideig. Nem zavarja a szőrzete, egyszerűen jobban szereti, ha bizonyos helyeken nincs. Amikor külső elvárásokról kérdezem, akkor azt feleli, hogy a szakáll mostanában elég menő és kicsit zavarja, hogy neki nem nő rendesen az arcszőrzete.
“Biztos férfiasabb lennék tőle, de még ezzel a kevés arcszőrzettel is, ami nekem van, elég nehezen boldogulok. Viszket, idegesít. Lehet, ha más volna a helyzet, akkor sem növesztenék szakállat, de lehet csak savanyú a szőlő.”
Ajtonyt nem érték sérelmek testszőrzete miatt és bevallása szerint ő sem fifikás, nem tesz megjegyzéseket, ha barátnője nem tökéletesen szőrtelen. Megjegyzi viszont, hogy “elég cikinek” számít manapság, ha egy nőnek szőrös a hónalja vagy a hasi tájéka, míg egy férfinál ezek erősítik a maszkulinitást. Belátja, hogy a divatos bababőr szerinte egyáltalán nem menő.
“Az én generációmban, abban a periférikus környezetben, ahol szocializálódtam, a férfiak esetében a szőrtelenítés minimum nem egyértelmű”,
kezdi történetét Zoli, aki viszonylag későn kezdte el borotválni testszőrzetét. Számára ez összefüggött azzal, hogy kezdett jóban lenni a testével és felvállalta, hogy úgy nézzen ki, ahogy neki tetszik. Elfogadja a szőrzetét és az érzés miatt borotvál, ezért inkább az zavarja, ha valamiért épp elhanyagolja a szőrtelenítést.
“Engem a szőrtelenített test jobban vonz, és ez nyilván kulturálisan kódolt. Alkalmi partnernél zavar az ápolatlanság, de ha valakibe szerelmes vagyok, akkor nem zavar a szőre vagy a testszaga, inkább erotikussá válik”,
jegyzi meg a férfi, aki azt is bevallja, hogy irányába viszont fogalmaztak meg kérést, és ez számára rendben is volt. Hogy mi volt a kérés, az a szexuálisan elnyomó társadalomra hivatkozva maradjon homályban, jelzi Zoli, bár többször utal arra, hogy a szőrtelenítést illetően férfiként privilegizált helyzetben van. “Most már a női testszőrzet is jön be a mainstreambe, fokozatosan áttevődik a szexiség etalonja a szőr felé”, mondja, de szerinte a kapitalista piac és testipar egyben ki is használja a feminizmust. Fontos, hogy a mozgalom ne maradjon meg az üres trend szintjén, hanem a személyes döntések alakítsák.
És hogy mit gondolnak általában azokról a nőkről, akik nem szőrtelenítenek?
“Szőröslábú feminista”, “idióta leszbikus”,
jelzik válaszadóim, akik szerint a szőrtelenítés kényszere összefügg a sminkelés, a csinos ruhák, a klasszikus értelemben vett nőies megjelenés nyomásával is. Egy szőrtelen női test egy kislányéhoz hasonlít, mondja Jolán, Réka (28) pedig felveti, hogy egyes tanulmányok a férfiak “csupasz-punci” preferenciáját a pedofíliával hozzák összeköttetésbe. Jolán szerint egyesek
“majdhogynem anarchista merénylőnek könyvelik el, aki puszta szőrös testével veszélyezteti a fennálló társadalmi rendet.”
Elza (25) azonban azt vette észre, hogy hiába tekintette feminista statement-nek szőrösségét, értelmiségi barátai észre sem vették akcióját, míg fel nem hívta rá a figyelmet. A szőrösség megítélése társadalmi körönként és lakóközösségekként változik, viszont a fősodorbeli médiumok mégiscsak a szőrmentes női testet propagálják. Jolán a szőrtelen női testben a döntésképtelen kislány képét látja, nem pedig egy autonóm nőét, akit nehezebben lehet irányítani. Szerinte veszélyes, ha a nők interiorizálják a szőrtelenítéssel kapcsolatos elvárásokat. Réka azonban így vall:
“Számomra kettős élmény, mert bizonyos helyeken igencsak kellemetlen tud lenni (a szőr). Viszont én szeretem a forró gyanta illatát és színét, a kozmetikus társasága is része az életemnek, beszélgetéseink által rájöttem, hogy ez is egy tisztességes szakma.”
A szőrtelenítés kapcsán legtöbbször a hónalj, karok, lábak, bajusz és bikinivonal depilálása merül fel, azonban sok más testrész is lehet szőrös, és ezek kevesebb figyelmet kapnak a közbeszédben.
“A kedves volt párom felhívta a figyelmem arra, hogy szőrös a fenekem,”
mondja Andrea (27), aki ma már nem él a szőrtelenítés gyakorlatával. Nyilván nem is látta, és őt nem zavarták azok a szőröcskék, de Andrea megkérte lakótársnőjét, hogy segítsen ledepilálni a szőrt onnan is. Egy másik barátja közvetlenül csókolózás után szólt be Andreának, hogy bizony, kis szőrök ágaskodnak ajkai felett. A lány nagyon megszégyenült, bár úgy gondolja, hogy párja nem akarattal bántotta meg, pusztán “nem akart egy bajszos barátnőt”. A megszokott helyek gyantázása mellett Andrea a mellbimbóiról csipesszel szedte a szőrt. “Télen nem voltam hajlandó kínozni magam, akkor hagytam megnőni a bundám.
De utáltam magam a látvány miatt rendesen,”
vallja be a fiatal nő, aki egy támogató párkapcsolat következtében kezdte el elfogadni magát. A párja barátai által kicsit egzotikumként volt kezelve, Frida Kahlo-hoz is hasonlították, és amikor a kapcsolat szétment, a haverok azzal próbálták meggyőzni Andrea exét, hogy jó döntés volt a szakítás, mert a lány még “nem is szőrtelenít”.
Miron-Vilidár Vivien fotográfus, akinek munkái végigkísérik ezt a cikket, a szőrös női test (vizuális) tabujának fölülvizsgálására vállalkozott fotósorozatával. Ő maga is több megszégyenítő kommentár és élmény elszenvedője volt, tapasztalatai pedig arra ösztönözték, hogy elhatározza: felhagy a szőrtelenítéssel. A kísérlet eredménye az önelfogadás lett. “Vicces volt, mikor először voltam fürdőben szőrös lábbal”, mondja Vivien.
“Kellett volna egy fotósorozatot készítsek a csodálkozó, lesokkolt arcokból. Már nem érdekel. Nem érdekelnek az elvárások, mert jól érzem magam így. Így döntöttem, és e mellett kiállok. Sok barátnőm nagyon bátornak tart, amiért vállalom a szőreimet. Ez is sokat segített kiállni a döntésem mellett. “
Nyitókép és fotók: Miron-Vilidár Vivien
