„A forradalom nem nőknek való.” Töredékek

„Tudod, mit jelent gúnyt űzni a nyomorúságból? Nincs semmi kedved, de jön valaki és erőszakosan jól megcsiklandoz. Nevetsz, mert nem tehetsz mást, de ez még nem jelenti azt, hogy nem bírsz magaddal a boldogságtól…” Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok

A romániai 1989-es forradalom 30 éves évfordulóját sokféleképpen ünnepelte a romániai sajtó és nyilvánosság. Voltak beszélgetések, történelmi összefoglalók, interjúk, hivatalos és civil megemlékezések és viták – ahogyan ilyenkor illik. Egy adott ponton viszont feltűnt, hogy bár a téma számtalan szempontból elemzésre került, sok aspektus felmerült, egy vonatkozásról mintha megfeledkeztünk volna. Mintha a társadalom felét kifelejtettük volna: a nőket.

Horváth-Kovács Szilárd írása

Egyetlen cikket, esszét, publicisztikát sem találtam, ami kimondottan ezzel az aspektussal foglalkozott volna. Aztán kiderült, hogy az erre vonatkozó és a nyilvánosság számára könnyen hozzáférhető szakirodalom sem igazán létezik. Pedig a diktatúra idején számos nő ellenállt, hallatta hangját, a forradalomban aktívan részt vett, az életüket kockáztatták vagy éppen feláldozták, hogy a rendszerváltás lehetővé válhasson. Sértően igazságtalan, hogy a 30 éves forradalom alkalmával csak férfiak kapnak szobrot, méltatást, csak róluk emlékezünk meg.

1
A Román Szocialista Köztársaság egy sztálinista ihletésű elnyomó diktatúra volt, amely egy jól működő, totalitarista rendőrállammá nőtte ki magát. Ehhez a “jó működéshez” alapvető szüksége volt a börtönökre, internáló (átnevelő- és munka-) táborokra és a Szekuritátéra. Mindennek a kiépítése el is kezdődik már 1945-ben, 1948-ban előbb a Szekuritátét alapítják meg törvényesen, majd 1950-ben elfogadják a 6-os határozatot, amely szerint munkatáborokat kell létesíteni. 1945-1989 között megközelítőleg 300 fogvatartó intézmény működik, ahova a másként gondolkodókat, a „nem megfelelő származásúakat”, és az „ellenforradalmárokat”, azaz a politikai foglyokat zárják. Ez közismert.

Amiről viszont keveset szoktunk beszélni, az az, hogy léteztek kimondottan női politikai börtönök is. Ezek közül a leghírhedtebbek: a csíkszeredai, az erzsébetvárosi (Szeben megye), a mislea-i (Prahova megye), illetve a mărgineni-i (Dâmbovița megye), de ez nem jelenti azt, hogy a többiben nem lettek volna női politikai foglyok. Arról is tudunk, hogy a börtönökben, munkatáborokban embertelen körülmények uralkodtak. A női börtönökben – ha lehet – még ennél is embertelenebbek, legalábbis erre következtetni a túlélők fennmaradt beszámolóiból, mint pl. Elisabeta Rizera, Lena Constante, Oana Orlea, Dina Balș, Adriana Georgescu. Costin Merișca arról ír (idézi a korszakról készült elnöki jelentés), hogy a nők – és főleg a fiatal lányok – kihallgatása „maszkulin bestialitás” közepette zajlott le, amely előbb verbálisan kezdődött, majd fizikaivá vált, végül szadisztikus-bestiális kínzásokká fokozódott. Addig amíg – a diktatúráról szóló 2006-os jelentés szavaival – a „fogvatartottak elvesztették biológiai nemi jellegüket”.

2
1966-ban Ceaușescu elmondja, hogy milyen sorsot szánt a nőknek: „Meggyőződésünk, hogy hazánk női – az életünk építői – ezentúl is teljesítik tisztességes társadalmi kötelességüket a fiatal generációk felnevelésében, a családban, a lelkes és energikus munkájukon keresztül – ami a jellegzetességük –, gyerekeik boldogulásáért és a Román Szocialista Köztársaság felvirágoztatásáért.” Tehát a nő sorsa gyerekeket nemzeni, felnevelni őket és dolgozni. Hiszen a Párt propagandája szerint a munka a női emancipáció útja, amely kivezeti a korábbi nehézségek közül.

Ez a program nők millióira rót rendkívüli terhet, hiszen lényegében egyszerre a feladatuk a munkavállalás és a népességnövekedés biztosítása, amelyet egy egész sor rendelet, határozat, törvény keretezett, köztük a leghírhedtebb az 1966/770-es dekrétum, amely betiltja az abortuszt – a témát röviden itt érintettük, de érdemes fellapozni Dancs Rózsa Pokoljárás cím alatt összeállított könyvét, amely akkori nősorsokat mutat be. Ez azt jelenti, hogy egy nőnek vállalnia kell 3-4 gyereket, mindenben ki kell szolgálnia a férjét és gyakran több műszakban is munkát kell vállalnia.

Ennek a politikának egyik eredménye a népességnövekedés, amely létrehozza a dekrétum-nemzedéket, a nem kívánt gyerekek tömegét, akik 1989-re 17-21 évesek lettek és kivették részüket a forradalomból – és akik között sok volt a fiatal nő.

Doina Cornea: Jurnal (Napló) c. könyve

3
Doina Cornea a Babeș–Bolyai Tudományegyetem francia szakos tanárnője volt, aki a diktatúra éveiben az ellenállás egyik markáns személyiségévé vált. Saját elbeszélése szerint a saját ellenállása úgy kezdődött, hogy 1965-ben Strasbourgban beszélgetett néhány francia ismerősével, és egyikük élesen kritizálta de Gaulle politikáját. Ettől megszeppent, és várta mikor jelenik meg valaki, hogy letartóztassa a kritikus barátját. De nem történt semmi. Elszégyellte magát és rádöbbent, hogy Romániában ehhez képest mennyire abszurd helyzet van. „Pontosan abban a pillanatban tudatosult bennem, hogyan élünk mi Romániában. Elszégyelltem magam, és ez a szégyen lépésről-lépésre elvezetett a cselekvésig. Elkezdtem normálisan élni egy nem normális közegben” – nyilatkozta egy francia lapnak a forradalom után.

Az 1980-as években több szamizdatot is kiad, terjeszt és 31 publicisztikát, állásfoglalást közöl a Szabad Európa Rádióban, ami miatt folyamatosan figyeli a Szekuritáté. 1983-ben elbocsátják egyetemi tanári állásából, több vizsgálat indul ellene, és onnantól kezdve folyamatos kihallgatások, pszichikai- és fizikai bántalmazás, fenyegetések kereszttűzében él. De határozottan folytatja ellenállását, petíciókat ír alá, nyílt leveleket fogalmaz a diktátornak. A méltánytalanul elfeledett munkáslázadásokat is támogatja, amelyek több városban és egyre gyakrabban előfordultak, mint például Temesváron (1985), Aradon, Kolozsváron, Tordán (1986), Jászvásáron és Brassóban (1987). A brassói lázadáson 160 szolidaritási manifesztumot oszt ki a fia segítségével – Leontin Iuhas-szal – ami miatt mindketten öt hetet fogságban töltöttek. Ezt követően 1989. december 21-ig házi őrizetben él kolozsvári otthonában.

Nem véletlen – mint Könczei Csilláék a forradalom idején forgatott videójából is kiderül – hogy december 22-én a városháza előtt a nép Doina Corneát hívja, amire érkezik egy válasz, hogy már felült a repülőre és úton van Bukarestbe. A fővárosban csatlakozik a Nemzeti Megmentési Front Tanácsához. De erről a pozícióról hamar le is mond, már 1990. január 23-án, arra hivatkozva, hogy a NMF párttá szerveződik és a régi hatalom részleges átmentését végzi. A forradalom után több alapítvány létrehozója, támogatója, emberjogi szakértőként is működik tovább 2018-ban bekövetkezett haláláig.

Gyimesi Éva, Fotó: Horváth László, wikimedia

4
Gyimesi Éva, ugyancsak a BBTE tanára volt, egy szerkesztőnek írt beszámolójában (kelt. 1989. dec. 28) fejti ki, hogyan kezdődött az ő ellenállása. 1978-ban kezdett meggyőződésévé válni, „hogy baj van a kisebbségi értelmiség önszemléletével és szerepvállalásával.” Másrészt egyre kevésbé volt elviselhető számára, hogy a rendszer a diákjait is „tárgyakká” degradálja, így pedig nem sok értelmét látta a tanári munkájának. A diákjairól így ír: „Az ő függésük még nyilvánvalóbb volt: a kihelyezéssel járó kényszerlakhely kiszolgáltatottságunk ordító jelképe lett. Értelmesnek akartam látni az életüket. Nyilván azért, hogy ezzel az én hivatásom is értelmesnek bizonyuljon. Ezért írtam az első leveleket és tiltakozásokat.”

Majd amikor 1982-ben megjelenik az Ellenpontok szamizdat kiadvány, akkor vállalja a szerzőkkel a szolidaritását, ami miatt a barátai, kollégái egy része elfordul tőle, és a Szekuritáté elkezdi figyelni. Elmondása szerint nem azért szolidarizált, mert Szőcs Géza, Ara-Kovács Attila, Tóth Károly a barátai voltak, „hanem mert az igazságot vállalni minden következményével együtt számomra létszükségletté vált.” És a következmények nem maradtak el. Gyimesi Éva pedig a lehallgatások, házkutatások és a Szekuritáté követései és kihallgatásai mellett is folytatja ellenállását: 1986-ban is leveleket ír a minisztériumba, egyiket a Szabad Európa Rádió is beolvassa. Ennek hatására felfüggesztik állásából.

De így is folytatja tiltakozó akcióit, a falurombolás ellen nyilvánosan felszólal, röpiratokat ír és terjeszt. Ez a tiltakozás hozza közel Doina Corneával, aki szintén a falurombolás ellen fogalmazott meg tiltakozást. Mikor 1988-ban Cornea már házi őrizetben van, akkor Gyimesi írja és gépeli a brassói lázadás évfordulójára a röpcédulákat, amelyeken ez állt: „Ne feledjétek Brassót! Le a diktatúrával!” – idézi Szőczi Árpád Temesvár c. könyve.

Ebből a beszámolóból az is kiderül, hogy Gyimesi egyik ismerősén keresztül már folyamatos kapcsolatot tart fenn Ara-Kovácsékkal (akik Magyarországra emigráltak), a közvetítőjük pedig Blénesi Éva. Ő volt az, akinek a Gyimesitől kapott listát – ami a Székelyföldről kényszermunkára deportált emberek neveit tartalmazta – át kellett csempésznie a határon, illetve ugyancsak ő hozott Kolozsvárra egy írógépet, amin Gyimesi Éva a röpiratokat gépelte a Farkas utcai református templomban. Továbbá Blénesi is részt vesz a magyar értelmiség szamizdat kiadványának készítésében, a Kiáltó Szó szerkesztésében.

Gyimesi Éva és családja 1989-ben a forradalom előtt szoros megfigyelés alatt állt, majd amikor a diktátor megbukott – a levele szerint – ez volt az első gondolata: „Istenem, most jön a neheze!” 2011-ben öngyilkosságot követett el.

Joó Edith és Tőkés László, Fotó: MTI

5
A kolozsvári származású Tőkés László 1975-ben fejezi be teológiai tanulmányait, ami után 1984-ig Brassóban segédlelkész lesz, ahonnan Désre helyezik. Mindeközben udvarol Joó Edithnek, akivel 1980-ban összeházasodnak. 1984-ben, mivel élesen bírálja a református egyházat, az államot, illetve felszólal a magyar kisebbség érdekeiért, az egyház felfüggeszti állásából és egészen 1986-ig munkanélküli. Ekkor Temesvárra helyezik ki segédlelkésznek, de továbbra is hangosan ellenzi a diktatúrát, amit nem hagy figyelmen kívül sem a Szekuritáté, sem az egyház. 1989-ig a házaspár így nehéz körülmények között él, folyamatos fenyegetés és megfélemlítés közepette: közben 1986-ban megszületik első gyermekük és Joó Edith ismét várandós lesz. 1989 júliusában Tőkés László a Panoráma műsornak nyíltan beszél a falurombolásról és a diktatúráról, ami miatt egyházi per indul ellene, és a szilágysági Menyőbe szeretnék száműzni. A család viszont nem távozik, így december 16-ra karhatalommal szeretnék eltávolítani. Eleinte néhány híve vigyáz rá, majd egyre többen alkotnak élőláncot a kilakoltatás ellen. Az összegyűlt emberek végül tömeggé alakulnak, amihez a munkások további tömegei csatlakoznak és Temesváron elindul a romániai forradalom.

Hogy ezekben az időkben Joó Edith mit élt át egy kétéves gyerekkel, várandósan, arról rendszerint nem esik szó és nem ír a sajtó sem. Miközben Tőkés László egyre ismertebbé és elismertebbé válik, a bátor és ugyancsak komoly veszélyeket vállaló nőről megfeledkezik a közvélemény, pedig tagadhatatlanul ellenálló volt, és jelentős kockázatokat vállalt 1989-ben. Végül a házasságuk megromlása nyilvánosságot kap és 2011-ben el is válnak.

6
A forradalomban a fiatalok nemzedéke jelentős szerepet vállalt, akik között sok volt a 17-23 éves lány. Temesváron december 17-én meglövik az akkor 18 éves Corina Untilă-t, aki szembement egy páncélos járművel és három sor katonával. A lövést akkor túléli, de nem sokkal a 30 éves évforduló előtt meghalt.

Amikor december 22-én a Ceaușescu házaspár (és nem csak „Ceaușescu”, hiszen ott van Elena is) helikopterrel elmenekül, és a tömeg betör a Központi Bizottság székházába, akkor az egyik legfontosabb győzelmi, szimbolikus tettet egy 17 éves lány hajtja végre: ő mászik fel a székház erkélyére és lobogtatja meg a lyukas, forradalmi zászlót. Ő Gabriela Floare Nanuş, aki, bár rengeteg fotón és videófelvételen szerepel, sosem kapott „forradalmár igazolványt”.

Ugyancsak december 22-én Galacról két fiatal lány – Mariana Anghel és Angelică Frățilă – csatlakozik egy 300 fős csoporthoz, akik Bukarestbe indulnak, hogy megvédjék a forradalmat az ellenforradalmár „terroristáktól”, pedig a katonák rájuk szólnak, hogy „a forradalom nem nőknek való”.

Gabriela Floare Nanuş, ismeretlen fotós, Gabriela Nanuș archívuma

7
A 30 éves évforduló után se feledkezzünk meg a női börtönökről és munkatáborokról, ahogy a nőknek szánt nehéz sorsról sem, ami a kislányoknak, lányoknak, feleségeknek, anyáknak, nagymamáknak kijutott. Emlékezzünk meg a diktatúrával szemben ellenálló bátor értelmiségi nőkről is, attól függetlenül, hogy vállalásuk a nyilvános térben vagy a magánélet keretei között maradt. Legalább az ünnepélyek alkalmával idézzük fel azon fiatal nők emlékét, akik életüket kockáztatták egy élhetőbb világért.

Az 1989-es decemberi eseményeknek több mint ezer halálos áldozata van, férfiak és nők, idősek és fiatalok, és gyerekek is. Ne hazudjuk el a történelmünket, mert nem igaz az, hogy a forradalom csak arról szólt volna, hogy bátor férfiak szálltak szembe egy erőskezű diktátorral, miközben a marcona katonák a nép oldalára álltak és legyőzték a zsarnokságot.

Mivel a témára vonatkozó források még feltáratlanok és többnyire elérhetetlenek, ezért ezen írás csak egy mozaikszerű vázlat lehet. És egy jelzés a kutatók fele, hogy itt van egy fontos téma, amivel érdemes lenne foglalkozni.

Nyitókép: Lena Constant: Inferno IV (részlet), Forrás: Lena Constant / Facebook

Comments