Egészen elképesztő, hogy a világot mennyire nem zavarja az a tény, hogy a nők időnként könnyek között távoznak egy szexuális együttlét után.
A cikk eredetileg a The Cut magazinban jelent meg. Lili Loofbourow írását Veres Nagy Tímea fordításában közöljük.
Amikor a babe.net – álnéven – lehozta annak a nőnek a történetét, aki Aziz Ansarival élt át egy sírással végződő légyottot, az internet felrobbant a sok „állásfoglalástól”, hogy a MeToo kampány most már végképp túl messzire ment.
„Grace”, egy 23 éves nő, nem volt Asari alkalmazottja, vagyis nem volt semmiféle munkahelyi dinamika a történetben. A nő ismételt ellenkezése és könyörgése, hogy „lassítsanak” rendben is volt, csak épp nem klappolt azzal a ténnyel, hogy végül is orális örömökben részesítette Ansarit. És végül is – kulcsfontosságú körülmény –, bármikor szabadon távozhatott.
Miért nem tűnt el egész egyszerűen, amikor kezdte rosszul érezni magát? kérdezték sokan nyíltan vagy burkoltan.
Pompás kérdés, amelyre számtalan lehetséges válasz van. De ha jóhiszeműen kérdezed, ha valóban komolyan végig akarod gondolni, hogy miért viselkedhet úgy valaki, mint Grace, íme, talán a legfontosabb válasz:
a nők arra vannak szocializálva, hogy legtöbbször kényelmetlenül érezzék magukat.
És arra, hogy figyelmen kívül hagyják saját rossz érzéseiket.
Ez annyira mélyen beágyazódott a társadalmunkba, hogy azt hiszem, meg is feledkeztünk róla. Hogy David Foster Wallace-t idézzem, olyan ez nekünk, mint a levegővétel.
Az Asis Ansari-ügy fájó pontra tapintott, hiszen, ahogy én ezt régóta sejtem,
a MeToo típusú kampányokat csak addig fogadjuk el, amíg az érintett férfi egy nyilvánvaló szörnyeteg, akit könnyedén el lehet különíteni a csoporttól.
Amint túljutunk a „néhány rothadt alma” érven és sejteni kezdjük, hogy sokkal inkább egy tendenciáról, mintsem egy egyszeri jelenségről van szó, ösztönösen normalizálunk. Arról győzködjük magunkat, hogy hát ilyenek a férfiak, és ilyen a szex is.
Ez az, amit Andrew Sullivan tulajdonképpen javasol a legutolsó, döbbenetesen tudománytalan írásában. A MeToo túl messzire ment azáltal – érvel Sullivan –, hogy nem hajlandó szembe nézni a férfiúság biológiai realitásával.
A feminizmus, mondja, nem hajlandó megadni, ami jár a férfiaknak,
és visszautasítja a „természet” szerepét ezekben a vitákban. Hölgyeim, írja, ha továbbra is megtagadjátok a biológiát, számíthattok rá, hogy a férfiak védekezni fognak, reagálni és „visszaütni”.
Ez nettó ostobaság. Nem elég, hogy Sullivan elképesztő tévedésben él a természettel és annak realitásával kapcsolatban, ahogy Colin Dickey is megjegyzi ebben a tanulságos Twitter bejegyzésben, hanem megdöbbentően sablonos is. Sullivan azt állítja, hogy miután kapott egy tesztoszteron injekciót, végre „megértette a férfi és női lét közötti óriási különbséget”. Vagyis, úgy képzeli, hogy
a férfiúság meghatározható egy befecskendőzhető hormonnal, miközben eszébe sem jut a nőiséget is megértenie.
Nos, ha okvetlenül kell egy frappáns összefoglaló arról a gondolkodásmódról, amely a MeToo-t szükségessé tette, akkor íme, ez lenne az. Sullivan, ez az ellenlábas-jelölt, tökéletes képviselője ennek a magatartásnak.
Az igazi gond nem az, hogy mi – mint kultúra – nem törődnénk kellőképp a férfiak biológiai realitásával. A gond inkább az, hogy szó szerint a férfiaké az egyetlen biológiai realitás, amellyel egyáltalán törődünk.
Beszéljünk, hát, valóban a testről. A változatosság kedvéért vegyük komolyan az emberi testet és a szexuális tényeket. És ha lehet, engedjünk már vissza néhány nőt is ebbe az egyenletbe, jó? Mert ha már költői magasságokba emeled a férfi gyönyört, készülj fel, hogy annak eltitkolt, kellemetlen és mindenütt jelenlévő rokonáról is beszélj:
a női fájdalomról.
Kutatások támasztják alá, hogy a nők 30%-a számol be hüvelyi közösülés során érzett fájdalomról, 72%-uk az anális közösülés során érzett fájdalomról, és „nagy részük” nem mondja el a partnerének, ha fájdalmas a szex.
Ez fontos, ugyanis akkor a legnyilvánvalóbb a nem-férfi biológiai realitásról való gondolkodás hiánya, amikor a
„rossz szexről”
beszélünk. Valahányszor árnyalásra szólítanak fel egy zaklatásról vagy bántalmazásról szóló diskurzusban, elképedve tapasztalom, hogy mennyire ellaposítva használjuk ezt a kifejezést, pontosabban, hogy azt feltételezzük, a „rossz szex” ugyanazt jelenti a nőkkel szexelő férfiak számára, mint a férfiakkal szexelő nők számára.
Nagyon kevés tanulmány van a témában. Fórumokon végzett alkalmi mérések, ahol az emberek a „rossz szexről” beszélgetnek, azt mutatják, hogy a férfiak a passzív partner vagy az unalmas élmény leírására használják ezt a kifejezést.
Amikor viszont nők beszélnek „rossz szexről”, akkor ők leginkább kényszerítésre, érzelmi zaklatottságra, vagy, leggyakrabban, fizikai fájdalomra gondolnak.
Debby Herbenick, az Indiana Egyetem Közegészségügyi Kollégiumának professzora, az Országos Szexuális Egészséget és Magatartást Kutató Felmérés egyik alapembere visszaigazolta ezt a feltételezést. „Amikor »jó szexről«van szó” – mondta nekem – „a nők a fájdalom nélküli szexre gondolnak, míg a férfiak az orgazmusra.”
Ami pedig a rossz szexet illeti, Sarah McClelland, a Michigan Egyetem professzora, egyike annak a néhány tudósnak, akik kérlelhetetlenül dolgoznak a témán, a fiatal nők és férfiak szexuális kielégülésének értékelését vizsgáló kutatásában azt fedezte fel, hogy
„a férfiak és a nők nagyon eltérően képzelik el a szexuális kielégülés skálájának alsó határát”.
„Míg a nők úgy definiálták az alsó határt, hogy abba akár szélsőségesen rossz érzések és fájdalom is beleférhet, addig a férfiak alsó határába a kevésbé kielégítő szexuális végkimenetel lehetősége fért csak bele, de eszükbe sem jutott, hogy ez a végkimenetel számukra bántó vagy ártalmas is lehetne.”
(Intim igazságosság: szexuális elégedettség a fiatal felnőttek körében)
Amint megértettük, hogy mennyire borzalmas is ez, levonhatjuk a nyilvánvaló következtetést, hogy a szexuális zaklatásról vagy bántalmazásról szóló „elmélkedéseink” azért futnak vakvágányra, mert a férfiaknak és a nőknek teljesen eltérő értékelési skálája van.
Egy férfi „rossz szex”-skáláján a 8-as egy nő 1-esével ér fel.
Ez a tendencia, hogy ugyanazt a kifejezést – rossz szex – használják a férfiak és nők az – objektív megfigyelő számára merőben eltérő – élményeik leírására, egy közismert pszichológiai jelenségnek, a „viszonylagos hiány” elvének a másik oldala. Ennek értelmében, jogfosztott csoportok, amelyeket arra kondicionálnak, hogy kevesebbel is beérjék, paradox módon hajlamosak ugyanolyan elégedettségi szintet jelezni, mint a jobban kezelt, kiváltságosabb társaik.
Ez az egyik ok, amiért Sullivan próbálkozása, hogy a status quo-t természetessé tegye, annyira kártékony.
Amikor egy nő azt mondja, hogy „kényelmetlenül érzem magam” és sírva távozik egy szexuális légyottról, akkor
lehet, hogy nem arról van szó, hogy ő valami törékeny virágszál,
aki semmilyen kellemetlenséget nem bír elviselni. És talán komolyabban elgondolkodhatnánk arról a biológiai realitásról is, amellyel a nők szembesülnek, mert sajnálatos módon, a fájdalmas szex nem valami kiugró érték, ahogyan azt beállítani igyekszünk. Ellenkezőleg, rohadtul megszokott.
Megfontolva Sullivan javaslatát, átmenetileg, csak egy gondolati kísérlet erejéig elfogadhatnánk azt is, hogy a biológia – vagy „a természet” – egyidejűleg létezik a történelemmel és időközönként lemásolja az adott kor aránytalan előítéleteit.
Ez kétségtelenül igaz az orvostudományra. A 17. században az volt az elfogadott nézet, hogy a nőknek van buja és féktelen szexuális étvágyuk. Az, hogy a dolgok megváltoztak, nem azt jelenti, hogy föltétlenül jobbak is lettek. Manapság, egy férfi könnyedén kisétálhat az orvosa rendelőjéből egy Viagra-recepttel a kezében, amit egy egyszerű bejelentésre is megkap, míg
egy nőnek még mindig átlagosan 9,28 évet kell szenvednie, mielőtt endometriózissal diagnosztizálják,
amely a méhnyálkahártyának a méh üregén kívül növekedését jelenti. Mire eddig eljutnak, sok nőnek nemhogy a szex, de a mindennapi életvezetés is kihívás lesz. Ha van nyers biológiai valóság, hát ez az.
Vagy, ha már úgyis a szex a téma, mit szólnak ahhoz, ahogyan a társadalom tudományos közössége kezeli a női diszpareuniát – közösülés során észlelt fizikai fájdalmat, amelyet több nő átél – szemben az erektilis diszfunkcióval (amely, bár sajnálatos, de nem fájdalmas)? A PubMednek 393 klinikai kísérlete van a diszpareuniára. Vaginizmusra? 10. Vulvodyniára? 43.
Erektilis diszfunkcióra? 1.954.
Így van. A PubMednek szinte ötször annyi klinikai kísérlete van a férfi szexuális gyönyör kutatására, mint a női szexuális fájdalom megismerésére. És miért? Mert egy olyan társadalomban élünk, amely a nők szenvedését normálisnak és a férfiak gyönyörét pedig jogosnak tartja.
Ez a bizarr szexuális asztigmatizmus strukturálisan olyan mélyen gyökerezik a társadalmunkban, hogy nehéz felbecsülni mennyire torzítja a látásmódunkat.
Nézzük meg, hogyan kompenzálja egészségügyi rendszerünk (a fordító megjegyzése: USA) a kizárólag férfi vagy női sebészeti beavatkozásokat végző orvosokat: 2015-ben a férfiakat célzó sebészeti beavatkozások 27,67%-kal nagyobb arányban voltak megtérítve mint a nőspecifikus beavatkozások. (Eredmény: Ki kapja a legmenőbb orvosokat?) Vagy, jusson eszünkbe, milyen sok nőt lekezel és elutasít saját orvosa.
Álljon itt, azért, egy idézet egy tudományos cikkből arról, hogy (ellentétben azzal a hírnevükkel, miszerint panaszkodnak és kerülik a kényelmetlen helyzeteket) a nők milyen aggasztóan erősek tudnak lenni: „Bárki, aki rendszeresen találkozik diszpareuniás panaszokkal, tudja, hogy a nők hajlandóak folytatni a közösülést, akár összeszorított fogakkal is.”
Ha te is feltetted a kérdést, hogy „Grace” miért nem hagyta el Asari lakását rögtön, amint „kényelmetlenül” érezte magát, tedd fel most is.
Ha a szex fáj, miért nem állt le?
Miért történik mindez? Miért tűrik el a nők a kínt, csak azért, hogy biztosak legyenek benne, a férfinak orgazmusa van?
A válasz szorosan kapcsolódik ahhoz a diskurzushoz, amely arról szól, hogy a nőket hogyan zaklatják, bántalmazzák és menesztik azért, mert férfiak a munkahelyen is erekciót akarnak. Rémisztő, ahogy Sullivan azt gondolja, nem figyelünk eléggé a férfiak biológiai valóságára, miközben az egész társadalmunk a heteroszexuális férfi orgazmusának elérése köré szerveződik. Ez az „ügy” teljesen központi szerepet kapott a kultúránkban – sajnálatos következményekkel a saját testünk, örömünk és fájdalmunk megértésének szempontjából.
Sullivan kérésére beszélek a biológiáról. Különösen a szexuális élvezet elérése közben átélt fizikai érzet figyelmen kívül hagyásáról beszélek, amelyre a legtöbb nő szocializálva van.
A nők folyamatosan és célirányosan vannak arra edzve, hogy figyelmen kívül hagyják a saját testi kényelmetlenségeiket, különösen, ha szexuálisan „hasznosak” akarnak lenni.
Megfigyelték valaha, hogyan kell egy nőnek kinéznie, ha szexuálisan vonzó akar lenni? Magassarkú? Fűző? Alakformáló alsónemű? Ezek mind arra lettek tervezve, hogy deformálják a testet. A férfiak lehetnek vonzóak kényelmes ruhában is. Olyan cipőkben járnak, amely nem károsítja az Achilles-ínukat. Nem kell letépetniük az intim szőrzetüket, vagy tűt szúrjanak az arcukba, hogy „hagyományosan” vonzónak tűnjenek. Nyilván, választhatják ezt az utat is – ahogyan a nők is, csakhogy az alapvető elvárások egyszerűen különböznek a két nem esetében, és nevetséges úgy tenni, mintha nem így lenne.
A jó öreg társadalmi szerződés a férfiak és nők között (amit Andrew Sullivan „természetnek” hív) nem egyéb, mint az a hallgatólagos egyezség, hogy az egyik fél nagy mértékű fájdalmat és kínlódást tűr el a másik fél élvezetéért cserében. És mi mindannyian beleegyeztünk, hogy úgy tegyünk, mintha ez lenne a normális, mintha így működne a világ. Ezért volt olyan sokkoló, amikor Frances McDormand smink nélkül jelent meg a Golden Globe gálán és ezért volt felismerés-szerű, amikor Jane Fonda a sztárfotója mellett posztolta a kimerültségét mutató arcképét is. Itt nem csak egy kimerítő életformáról van szó, hanem egy gondolkodásmódról, amelyet rettentő nehéz megingatni.
Hogy elkerüljük a félreértést: még csak nem is az abszurd szépség-standardjaink ellen tiltakozom. Egyetlen célom, hogy rájöjjünk, hogyan tudjuk a nők eme „szocializációján” keresztül megértetni, mit tett (vagy nem tett) „Grace”.
A nőktől elvárják, hogy komfortot és élvezetet mutassanak olyan helyzetekben, amelyekben gyakorlatilag lehetetlen ezt érezni.
Következőkor, amikor egy nőt valami bonyolult szabású, ledér köntösben látsz feszülten nevetgélni, amihez napokig kellett koplalnia, tudd, hogy a) egy teljes odaadással bemutatott, tökélyre fejlesztett bűvészmutatványt látsz és b) arra vagy trenírozva, hogy ezt a különleges, Oscar-díjra érdemes előadást sima rutinként érzékeld.
Na most, gondold végig, hogy ez a trenírozás hogyan érvényesül egy szexuális együttlét kontextusában.
Miért, csodálkoznak a férfiak, színlelik a nők az orgazmust? Annyira haszontalannak tűnik. Igaz! Az is. Tehát, megéri nagyon alaposan elgondolkodni azon, hogy vajon miért tesz oly sok embert olyasmit, ami ennyire a saját érdekei ellen van. Nők kicsípve randikra járnak, többek között, mert egészséges libidójuk van és szexuális élvezetre vágynak. Hát miért adnák ezt fel és színlelnének, amikor végre a közelébe jutnak?
A maradi válasz (amely figyelmen kívül hagyja, hogy a nőknek is van libidójuk) szerint a nők a kényelmetlen szexpozíciókat kényelmes társadalmi pozíciókra cserélik. Nem érdekli őket az élvezet.
Talán vannak ennek más okai is. Előfordulhat, például, hogy azért színlelnek a nők orgazmust, mert ők is reménykednek egy kis élvezetben. És ha úgy tűnik, ez nem fog bekövetkezni, akkor bekapcsol a trenírozás. Amely szerint a) el kell viselniük a kényelmetlenséget és b) örömet kell találniuk a másik élvezetében, amennyiben az adott társadalmi norma ezt előírja.
Ez különösen igaz, amikor szexről van szó. A színlelt orgazmusnak egy csomó előnye van: ösztönzi a férfit, hogy hamarabb végezzen és így a te fájdalmad is (ha van) hamarabb véget érjen; örömet szerez a férfinak és megkíméli az érzéseit. Ha jó szeretőnek lenni azt jelenti, hogy a másik jól érzi magát veled, akkor kiválósan teljesítettél ezen a fronton. Színtiszta nyereség.
Annyira vakok vagyunk a fájdalom szó hiányára szexuális kontextusban, hogy az ABC News híres 2004-es felmérése, az Amerikai Szexuális Kutatás, egyetlen egyszer sem említi az amúgy bámulatos, 67 pontos kérdőívén. A fájdalom fel sem merül mint lehetséges ok az orgazmus színlelésre:
(Ha valaha színlelt orgazmust), melyek voltak ennek a fő okai?
Hogy kielégítsem a partnerem 26
Hogy siettessem a végét 22
Hogy ne bántsam meg a partnerem érzéseit 10
Fáradt voltam 9
A szex nem volt kielégítő 7
Unatkoztam 3
Nem volt hozzá kedvem 2
Túl fiatal / tapasztalatlan voltam 2
Ezt akartam (Csak) 1
Beteg voltam/gyógyszeres kezelés alatt álltam *
Más 4
Nem nyilatkozik 12
Ennyire rosszul áll a tudomány és a társadalomtudomány a szexualitás terén. Tagadva azt, hogy a fájdalom és a kellemetlenség olyan érzések, amelyeket a nők rutinszerűen megtapasztalnak szexuális kontextusban, oda jutottunk, hogy még kutatásaink is úgy mutatják be ezeket a nőket, mint valami fura és önkényes lényeket, akiknek (valami okból kifolyólag) „nincs hozzá kedvük” vagy simán leállítják a szexet, mert „csak”.
De ez nem csak a szexről szól.
Egyike a leggyakrabban elhangzó bókoknak, amelyeket kislányok kapnak az, hogy milyen szépek.
Így aztán hamar megtanulják, hogy a társadalmi értékük nagyban függ attól, hogy milyen örömet okoznak annak, aki éppen rájuk néz. Arra tanítjuk őket, hogy abban leljenek örömet, hogy másnak okoznak örömet azáltal, hogy rájuk néznek. Valóban, ez az ő legnagyobb társadalmi elismertségük.
Ugyanígy tanulják meg a nők, hogyan legyenek jó házigazdák. Azáltal, hogy a saját vágyaikat alárendelik a többiek vágyainak. Hogy elkerülik az összetűzéseket. Gyakorlatilag, ilyen vagy olyan formában, de minden nő arra van tanítva, hogy
az, ahogyan egy másik ember rájuk reagál sokkal inkább meghatározza az ő értéküket, mint bármi, amit esetleg ők éreznének.
Amint az egyik nemet arra tanítjuk, hogy (rengeteg kellemetlenséget elviselve) saját örömét idegen félnek „kiszervezze”, az adott nem képviselőiben mintegy mellékhatásként saját kényelmetlenségeik megítélésének képességét is teljesen elrontjuk, hiszen következetesen arra vannak nevelve, hogy ezeket figyelmen kívül hagyják.
Egy olyan világban, ahol a nők egyenrangú partnerek a szexuális örömök terén, természetesen elvárható, hogy egy nő rögtön távozzon, ha olyasmi történik vele, ami neki nem tetszik.
Csakhogy ez nem az a világ, amelyben élünk.
A való világban, az első dolog, amit általában egy nő megtanul arról, hogy mire számítson a szexben az, hogy a szüzesség elvesztése fáj. Szorítsa össze a fogát és bírja ki. Gondolják csak el, egy ilyen bevezető mennyire el tudja torzítani azon képességüket, hogy felismerjék a kényelmetlenséget, hogy ezt valami olyasminek azonosítsák be, aminek nem szabadna megtörténnie. Amikor a szex még jóval a szüzesség elvesztése után is fájdalommal jár, ahogyan ez sok barátom esetében történt, sok nő azt hiszi, vele van a baj. És hát, miért ne?
Ha az első alkalommal össze kell szorítanod a fogad és ki kell bírnod, miért ne lehetne így a második alkalommal is?
És melyik az a pont, amikor a szex varázslatos módon átalakul annak kibírásából, hogy valaki olyasmit tesz veled, ami neked nem jó – és ne feledd: abban mindenki egyetért, hogy ezt ki kell bírnod – azzá a kölcsönösen átélt élvezetté, amely mindenki más szerint a szexet jelenti?
Nem is nagyon van szavunk erre a csodálatosan bonyolult átalakulásra, mert nem is igazán nézünk rá a biológiai realitásra női szemszögből.
A nők évtizedeken keresztül udvariasan elhallgatták a kellemetlen érzéseiket és a fájdalmukat csak hogy maximális élvezetet nyújtsanak a férfiaknak. Kitartóan üldözték a szerelmet és a beteljesülést a vérzések, szakadások és egyéb tünetek ellenére, amelyek a „rossz szex” velejárói. Olyan iparágakban dolgoztak, ahol a tárgyiasításuk és a zaklatásuk normalizálva lett, és tovább üldözték a szerelmet és a beteljesülést olyan fájdalommal járó állapotok ellenére, amelyeket senki, különösen a saját orvosaik nem vettek komolyan. Mindeközben, a másik nem, amely számára a „rossz szex” gyakran annyit jelent, hogy kissé unatkozik orgazmus közben, az a nem, amelynek szexuális igényeit az egész orvostársadalom igyekszik kielégíteni, az a nem, amely testreszabott kényelemben éldegél egy olyan társadalomban, amelynek célja, hogy az ő esztétikai és szexuális élvezetét maximalizálja – nos, ez a nem, amely menekül a felismerés elől, hogy a nők nem mindig érzik olyan jól magukat, mint ahogyan az rájuk van kényszerítve és jól esne nekik néha egy kis odafigyelés – ez a nem tehát azt mondja, hogy a nők túlérzékenyek és túlreagálják a kényelmetlenséget. Tényleg a férfiak biológiai valósága nincs eléggé értékelve?
Szeretném, ha egy olyan világban élnénk, amely arra bátorítja a nőket, hogy foglalkozzanak testük fájdalom-jelzéseivel,
ahelyett, hogy abban erősítenénk őket, hogy a kibírás bajnokai legyenek. Remek lenne, ha a nők (és férfiak) arra lennének tanítva, hogy a nők fájdalmát abnormálisnak tartsák, és még jobb lenne, ha a nő fájdalmát elégséges indokként fognánk fel a férfi élvezetének megszakításához.
De nem ezek a leckék, amelyeket a társadalom tanít. Nem, még a „haladó gondolkodású” ezredfordulósoknak sem. Ne feledd:
a szex mindig egy lépéssel a társadalmi fejlődés egyéb területei mögött jár, pontosan az intim jellege miatt.
Nehéz részletekbe menően beszélni erről, de jó, hogy legalább elkezdtük. Legközelebb, amikor már éppen rácsodálkoznánk, hogy miért nem jelzi vagy oldja meg rögtön egy nő a kényelmetlen érzéseit, gondolkodjunk el azon is, hogy miért töltöttük az elmúlt évtizedeket azzal, hogy pontosan azoknak a jeleknek a figyelmen kívül hagyására tanítottuk őket, amelyeknek a felismerését most számon kérjük rajtuk.
Nyitókép: Botticelli Vénusz és Mars (cca. 1458), részlet
