130 éve született Berde Mária. Négy rövid tanulmánnyal munkásságára emlékezünk

Képtalálat a következőre: „berde mária”Berde Mária író, költő, műfordító, tanár 130 éve, 1889. február 5-én született a Kolozs megyei Kackón. Berde Amál festőművész, néprajzi író húga. Berde versei és regényei számos kötetben láttak napvilágot, de írt novellát és vígjátékot is, szépírói munkássága mellett tanárként dolgozott és szerves része volt az erdélyi irodalmi életnek. Román pályatársait is népszerűsítette, különféle irodalmi lapoknál dolgozott, illetve a Dolgozó Nő társadalmi-kulturális lap első főszerkesztője volt. Születésének évfordulóján a kolozsvári bölcsészkaron tanuló hallgatók írásait közöljük: az alábbiakban szó lesz Berde Mária költészetéről, tudomást szerzünk arról is, hogy A szent szégyen regényében hogyan viszonyul a klasszikus családparadigma kérdéséhez, majd azt is megnézzük, hogy a Tüzes kemence című regényben milyen nyelven beszéli el Berde a házasságtörés tapasztalatát.

Tartsanak velünk!

Csiszer Katalin: Berde Mária lírájának felfedezése

Ha alaposabb vizsgálódást végzünk Berde Mária alkotói pályaszakaszának során, kiderül, hogy először irodalmunkban nem a prózai alkotásai, hanem a lírai költemények voltak azok, amelyek a 20. század első felének magyar irodalmában megjelentek, bár sokaknak a 20. század második felétől is, nevét hallva csak a prózai alkotások jutnak eszükbe. Berde lírájával is ugyanazt a hatást próbálta elérni, alkalmazkodva a történelmi eseményekhez, hiszen azok hatására folyamatosan változtak feltételei a szellemi életnek.

Verseinek korszakolását a történelmi események, a korai magyar irodalom, kortársai költészete fényében tehetjük meg. A Trianont mint egy hozzávetőleges korszakhatárt csak az intézményesülés szempontjából vehetjük elsődleges pontnak, poétikailag viszont nincs nagy eltérés az általam felállított két korszak között. Poétikai nézőpontból Berde Mária költészetében nincs jelentős eltérés a versek megszerkesztése alapján, folytonosság jellemzi. Lírájának első szakasza az I. világháború előtti időszak, amikor fiatal serdülőként naplót vezetve, naplójában, valamint különböző folyóiratokban jelentek meg versei. Az ebben az időszakban alkotott versei kevés számban jelentek meg később, a második költői pályaszakasz korábban folyóiratokban. Ha ezeket a verseket szeretnénk nagyító alá helyezni, akkor megfelelő vizsgálódási anyagok lehetnek naplói, amelyeket serdülőkorában írt. Az első, hagyatékában is fennmaradt napló az 1901-1902-es évek eseményeit rögzíti, a második napló viszont jóval nagyobb időszakot ölel át, amely 1903-tól egészen 1916-ig tartalmazza azokat a leírásokat, amelyeket Berde Mária fiatal lánytanulóként lejegyzett. A naplójában található versek többsége friss élményekhez, eseményekhez kapcsolódnak. Tematikájukat illetve nem meglepetés az, hogy átlagban mind szerelmes versek, azonban ezek mellett olyan versek is születtek, amelyek a friss benyomásokat örökítették meg. 1895 és 1907 között a nagyenyedi kollégium első leánytanulójaként a kollégiumi Haladjunk című diáklapban megjelent az általa is elsőnek nevezett kész és kiforrott  első verse, amelyet ő „kis dalocskának” nevezett.

Minden róla megjelenő írás, valamint a költőnő által írt életrajza is csak arra tesz utalást, hogy 1906-ban a Pesti Napló leközölte egy verset, amelynek következménye az volt, hogy ezután folyamatosan jelentek meg versei leginkább a Pesti Naplóban, valamint az 1909-ben megalakult Közös úton antológiában. Önéletrajzában ezt meg is jegyzi:

„Serdülő éveimre elfordultam a prózától és esztendőim jegyében: kiütközött belőlem a líra. Alkotásaimat az akkori divatos költészettel összemérve: elfogadhatónak ítéltem, és így sóvárogni kezdtem a nyilvánosság után. 1906-ban a Pesti Napló kezdte leközölni verseimet.”

Az 1906-ban megjelent versét a Tudom, hogy megsiratsz című alkotást lírájának első darabjaként tartják számon, természetesen ez megcáfolható, hiszen korábbi naplófeljegyzéseiben találunk olyan verseket, amelyek soha nem láttak napvilágot, csupán csak a költőnő hagyatékában fennmaradt naplók őrzik. Ilyen az Álmok című verse, amelyet 1901. Január 1-én jegyzet le naplójába. A költemény címzettje bizonyos Cs. V., akihez a vers szavai által arra következtethetünk, hogy szerelmi szálak fűzték, de ez a fiatalkori szerelem beteljesületlen volt: „Ha tudnád mint szeret szivem/ Oh! akkor biztosan szeretnél engem/ És sohse bánnál így velem.”

Költészetének második szakaszát befolyásolta mindaz, ami az I. világháborút követően történt Erdélyben. A történelmi változások, a Trianoni békeszerződés hatása arra ösztökélte, hogy kihasználja magának a lírának azt a sajátos adottságát, amely által olyan szólamok tudnak előtérbe kerülni, amelyek a leginkább gyökeret vernek az irodalmi életben. Berde Mária ezen időszak után költészetében Kaffka Margithoz, vagy Czóbel Minkához hasonlóan egy olyan poézis elvet követ, amely verseiben, mint az infernalitás, valamint az abszurditás iránti érzékenységben mutatkozik meg. Irodalmi szempontból különbséget tehetünk az erdélyi költők, valamint írók között annak függvényében, hogy azok az I. világháborút, valamint a békeszerződést fiatalként, vagy már tapasztaltabb irodalmi személyként élték át. Természetesen ennek a különbségnek a hatása érzékelhető az irodalmi alkotások, esetünkben a versek megformáltságán, nyelvezetén is. A politikai helyzethez, a kisebbségi léthez másképp közelítenek azok, akik gyermekként, fiatalként élték át az eseményeket, ugyanis költeményeikben reagálnak a történtekre, továbbá azokat szimbolikus módon formálják meg. Hozuk képest viszont a Helikon második generációja számára az események adottak voltak,  számukra nem az volt releváns, hogy ezeket a költeményeikben feldolgozzák, hanem az, hogy milyen egyetemes költői nyelven öntik ezt szavakba.

Berde Mária az utóbbiakhoz tartozott, 1919-től kezdődően a harmincas évek elejéig, amikor viszont teljes mértékben visszatér, elsőbbséget ad a prózának új nekilendüléssel olyan lírai alkotásokat hozott létre, amelyek által megpróbált az addig meglévő konvenciók fölé emelkedni. Ezt pedig egy egyre jobban letisztult kifejezési eszköztárral, megújuló képiséggel akarta verseiben kifejezésre juttatni. Versei azt a női lelket tárják az olvasók elé, amelyet a rezignáltság jellemez, de ugyanakkor a cselekedni vágyás hajt annak érdekében, hogy egy megtört világot segítsen újraépíteni. E korszak a verseit a Seherezádé himnusza című kötete gyűjti egybe, amelynek alkotásait ebben az időszakban folyóiratok sora közölte, köztük az Erdélyi Szemle, a Pásztortűz, a Zord Idő, valamint a Magyar Szó is. Bár a kortárs nőkhöz viszonyítva Berde Máriának megadatott az az esély, hogy kiemelt szintű oktatásban részesüljön, fontosnak tartotta azt, hogy az irodalom és az esztétika műveltsége terén folyamatosan fejlődjön, mindezt pedig önszorgalomból próbálta elérni. Mindezek mellett, lírájának kiteljesedése időszakában törekedett arra a kor elvárásaihoz mérten, hogy tudományos nevet szerezzen magának, ahhoz, hogy férfi kortársai mellett, mint például Tompa László, Reményik Sándor, Áprily Lajos az általa felhozott problémák is az alkotásokban hangsúlyt kapjanak. Prózáiban és verseiben is egyaránt a női lélek nyer elsőbbséget, de ugyanakkor a versekben jelen van egy erős tájhoz, helyhez kötődés, valamint releváns jegye az együvé tartozás fontosságának kiemelése a táj és az ember között. Ezek a költemények hagyományos formában lettek megírva, a lélek mélységeit próbálják megismerhetővé tenni.

Képtalálat a következőre: „berde mária seherezádé”

Györfi Edina A szent szégyen című regényről

„A férfiak évezredek óta mondogatják, hogyan látnak. Az asszonyok alig kis ideje, és még azóta se mondják mindig a maguk igazát.” 

Berde Mária műveinek gyakori témája a női sors kérdéseinek, a társadalom által előírt női szereplehetőségek szűkre szabottságának problematizálása. Írásaiban gyakorta törekszik az elhallgatott női igazság kimondására.  

A szent szégyen című méltatlanul elfedett regénye a feminista irodalom egy izgalmas alkotása, és fontos állomása a női emancipáció magyar irodalomtörténetének. A mű egy fiatal leányanya történetét meséli el – a leányanyaság „szent szégyenét” már feldolgozta korábban is a Vargabetű című novellájában − a szöveg főhőse, Győrbíró Hanna a sikkasztással vádolt családfő öngyilkossága után arra kényszerül – az édesanyjával együtt −, hogy kétkezi munkával, varrónőként tartsa el családját és fedezze bátyja, Simeon taníttatását. Az apai bűn billogját magán viselő, a kisváros társadalmából kirekesztett Hanna szerelmes lesz a polgármester fiába, a mű fő témája pedig az, hogy a fiatalok szerelméből fogant gyermekkel mit kezd az anya, miután az apa (Zsolt) külföldi tanulmányaiba kezd – még azelőtt, hogy Hanna másállapota kiderülne –, ilyenformán a lány egyedül marad „szent szégyenével.”

A cselekménynek otthont adó szociális háló az írónő korának társadalmát, annak problémáit kívánja felrajzolni – a legtöbb regényéhez hasonlóan −, Vallani és vállalni című írásában maga Berde is mintegy írói programként fogalmazza meg:

„Jobb volna őszintén, elevenen mutatni be a mát, minden fogyatékosságaival, − nem úgy, hogy csak a beavatott kedélyek értsék, sőt! – egyenesen úgy, hogy bármely nyelven dokumentumul szolgálhassanak írásaink.”

Illetve magában a regényben is könnyedén tetten érhető az, hogy az írónő egy egész társadalomnak – vagy legalábbis egy nagyobb rétegének – a bemutatását tűzi ki maga elé célul. A szövegben a Hanna igazságát veszélyeztető és kétségbe vonó, illetőleg az őt megbélyegző és korlátok közé szorító ítéletek mindig úgy jelennek meg, mint társadalmi szabályok. Egy helyen Simeon veti Hanna szemére: „Pedig mégiscsak szembe állasz az egész berendezett társadalommal, és íme, ujjat akarsz húzni vele, mintha tiéd volna az igazság!”

Berde Mária kettős morál vagy a kétféle erkölcsiségként hivatkozik arra a jelenségre, amely logikájának mentén a társadalom a nőket és férfiakat (ugyanazért a „bűnért” például) pusztán csak nemiségükből fakadóan kétféleképp ítéli meg, ennek működési elveit próbálja felfejteni művében, illetve megfogalmazza a kétféle erkölcsiség megalapozta erősen patriarchális berendezkedésű társadalmi modell kritikáját. Ő maga így fogalmazta meg:

„Nemzedékemnek még igen nehéz helyzet jutott a női törekvések kivívásában. Amikor érettségiztem, még akadt olyan professzor, aki az egyetemre iratkozó lányokat női szörnyetegekként emlegette. A társadalom előítéleteivel egyébként is meg kell küzdenünk. A leánygyermekek kibocsátása a család keretéből akár rövid időre is, sötét gondokat okozott a szülőknek, és megvető lesajnálást váltott ki a kívülállókból. Sajnálatos lebecsülése volt ez a fiatal nőnek, sehogy sem akarta elhinni a világ, hogy egymagában is meg tud állani a talpán. Ennek a lehetetlen helyzetnek az átélése irányította írói figyelmemet a különleges női kérdések felé. Másfelől csodálkozva láttam, hogy ennek a féltésnek erkölcsi háttere tulajdonképpen a férfit és nőt megkülönböztető kétféle erkölcsiség. E kettős morál legkirívóbb eseteit dolgoztam fel a Haláltáncban, a Romuáld és Adriánában, A szent szégyenben, a Tüzes kemencében.”

Erre a kettős erkölcsi mércére reflektál Hanna, mikor megfogalmazza,

„hogy egy férfit sem látott soha megbélyegezve, pedig azokért, tudta, rút és förtelmes házak állanak, ahol olcsó vásár a szerelem. És minderről mindenki elnézően, megértően és illő nem érdeklődéssel beszél. És reá, az ő ragyogó szerelmére az undor és az átok mocskát fogják köpködni.”

Egyrészt tehát a Zsolt és a Hanna különböző társadalmi megítélésén keresztül érzékelhető az, hogy ugyanannak az – egyébként közösen akart „a tökéletes együttlét, az egy-akarat, egy-út, egy-kín, egy-öröm” – eseménynek az utóhatása milyen eltérő következményekkel jár a férfira és a nőre nézve. Zsolt, a férfi „ott van a csók után, ahol a csók előtt; éhes és gondtalan marad, és nincs köze a csókjához senkinek,” ráadásul neki még arra is megadatik a lehetőség, hogy ne vállalja a felelősséget a tetteiért, hiszen az apja nyomására visszatáncol a házasságból – vagyis nincs arra rákényszerítve, hogy számára szükségessé váljon bármilyen olyan lépés, ami által legitimálnia, a társadalom előtt elfogadhatóvá kéne tennie azt, hogy testi vágyait kiélte házasságon kívül.  Ezzel szemben Hanna, a nő „a csókon átlépve, túl van űzve addigi világának határain: nem gyermek, hanem a legnagyobb törvény elé idézett ember. Istennek és világnak kettős, de egyképpen számadoltató törvénye elé: Isten a következményeket rakja a vállára, a világ pedig a következményekért szabott büntetést.” Kettejük példáján kívül Hanna erkölcsi bukásával Simeon hasonló jellegű botlása is szembeállítódik. Kiderül ugyanis az édesanyjuktól, hogy Simeont kamaszkorában kezeltetniük kellett, miután valamilyen nemi úton terjedő betegséget kapott el. Itt főleg az anya reflexiói érdekesek, amelyek arra világítanak rá, hogy míg „fia szeretkezéseit anyai bocsánatával takargatta láthatatlanra”, addig ő maga is elbukottként gondol Hannára, aki szégyent hoz rá és a családjára, mikor kiderül előtte, hogy a lánya Zsolt gyermekével terhes.

Ezzel a kétféle erkölcsiséggel szembesül, és ettől szenved a szerelmét beteljesített és annak „következményeit” a testében viselő Hanna is, akinek nincs se a Zsoltéhoz, se a Simeonéhoz hasonló kibúvója helyzetéből. És végül úgy dönt, hogy a sajátjának érzett igazságért – mindenáron szeretné megtartani a gyereket − szembeszegül ennek a kettős erkölcsi mércének a nő irányába támasztott igazságtalan elvárásaival.

„A nők természetes küldetése mindig megmarad nekik, de ezt csak akkor teljesíthetik, ha egyenrangúak lesznek a férfivel.”

– állítja az írónő. A szent szégyen című regényének a legszembetűnőbb emancipációs gesztusa pedig az, hogy a házasság és az anyaság megfeleltetésének megbontásával leépíti azt a klasszikus családparadigmát, amely feltételezi az anyaságban kiteljesedő nőiség házasságnak való alárendelődését és a férfitól való anyagi függését. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, bemutatja azokat a nőre nézve igazságtalan, de társadalmilag bejáratott és a társadalmat működtető patriarchális logika által felkínált utakat, amelyek követhetetlenek a nő számára, mert ha bármelyiket is választana, sajátos női igazsága – az anyaságához való független joga − jóvátehetetlenül csorbulna – vagyis valamilyen módon elszakadna gyermekétől. A szöveg a probléma – vagyis a házasság és anyaság megfeleltethetőségének látszólagos szétválaszthatatlanságát a társadalomban − legfőbb forrásának azt az egyszerű gazdasági okot látja, hogy a nő nincs termelőmunkára nevelve, ezáltal szükségszerűvé válik a férfitól való anyagi függése. A szöveg megtartja az anyaságot, mint a nő természetes küldetését, viszont a munkavégzés által önmagát eltartani képes, ezáltal függetlenedni tudó, anyaságát önmagában, bármiféle segítség nélkül is megélni képes önálló anya társadalmi forgatókönyvét megteremtve kiszabadítja a házasságtól való függéséből.

A klasszikus családparadigma leépítésével, az anyaság szabad megéléséhez szükséges mozgástér kiépítésén túl a regény egyéb emancipációs gesztusokat is tesz. Ilyen például a műben kidolgozott autonóm női erotika-felfogás. Elismeri és természetesként kezeli a nő testi vágyait, a szerelemben történő kiélésüket pedig nem kezeli bűnként – akkor sem, ha házasság előtt vagy azon kívül − Erre a Tüzes kemence című regényében találunk példát − történnek, a női testet felszabadítja a férfinak, a férfivágynak való alárendelődése alól.

Képtalálat a következőre: „berde mária”

György Alida a Tüzes kemence című regényről

A huszadik századra a feminista mozgalmak jelentős eredményeket értek el a nők alapvető jogainak megszerzése érdekében, mint például a szavazati jog, a tanuláshoz való jog, a munkavállaláshoz való jog.  Ám ezek az eredmények csak látszólag hoztak egyenlőséget a két nem között.

A század elején egy olyan társadalmi rend kezdett átalakulni, amelyet a férfiak alkottak meg a saját szabályaik szerint, úgy a politikai, mint az egyházi téren megalapozva a felsőbbrendűségüket, s amikor ez kevésnek bizonyult, a biológiára hivatkozva próbálták ugyanezt a pozíciót megtartani. A nők alárendeltsége nem bekövetkezett, hanem mindig is volt.

Hiába kaptak meg bizonyos jogokat a nők, a feléjük irányuló társadalmi elvárások nem változtak, márpedig

„vagyont szerezni és megszülni a tizenhárom gyereket – erre nem képes emberi lény”

–  mondja Virginia Woolf a Saját szoba című művében.

Ebben a társadalmi kontextusban bontakozott ki a magyarországi és erdélyi feminista mozgalom is, amelyben Berde Mária is részt vett. A magyar feminista mozgalmak célkitűzési túlmutattak a politikai választójog követelésénél, teljes egyenjogúságot próbáltak kivívni az élet minden területén.

Magyarországon 1895-től engedélyezték a nők részvételét a felsőoktatásban. Számuk rohamosan gyarapodott, ezért korlátozni akarták a női hallgatók számát. Berde Mária is azon nők közé tartozott, akik elsőként vehettek részt állami oktatásban, miközben még mindig élénken folyt arról a vita, hogy van-e helyük a nőknek az iskolai képzésben. Egy interjú során Berde arról számolt be, hogy egyik tanára az egyetemen

„női szörnyetegeknek”

nevezte őket.

Témaválasztásai mindig tudatosak, melyek a nőkhöz, a női-férfi sorsokhoz köthetőek. Úgy a regényeiben, költeményeiben, mind pedig a konkrét politikai, közéleti kérdésekkel kapcsolatban bátran foglal állást saját véleménye mellett. Műveiben olyan témákat dolgozott fel, melyekkel gyakran szembe ment a kor erkölcseivel. Meglehetősen aktív részt vállalt kora kibontakozó irodalmi életéből: ír, műfordítással foglalkozik, az Erdélyi Szemle, majd a Zord idők szerkesztője, később saját irodalmi lapot indít A dolgozó nő címmel, továbbá az Erdélyi Helikon alapító tagjai közt vehetjük számon, mégis, ma már alig ismerik a nevét.

Feledésbe merülésének főbb okaiként vehetjük számon a patriarchális ízlésvilág által kialakított kánont, kritikákat/félre értelmezéseket: a két világháború közötti feminista irodalom nem képes teljes képet adni a társadalomról, csak a nők képesek befogadni ezeket a műveket, nincs esztétikai igényük az irodalmi normákat tekintve.

Tüzes Kemence című regényének kezdetén a regény a leánykollégiumok életmódját ábrázolja. Villi, a főszereplő egy olyan ideális társat keres és talál a narrátorban, akire nyugodt szívvel rábízhatja a titkait, anélkül, hogy az elítéléstől kellene tartania. Amilyen pontos részletességgel bontakozik ki Villi élettörténete, épp annyira a háttérben meghúzódva zajlik le barátnőjéé, akiről csupán néhány odavetett gondolatból tudunk meg apróbb részleteket. A lány életére különböző időközönként tér csak vissza a regény, hiszen több idő eltelte után találkozik újra és újra a két nő, majd a kimaradt idő alatt eltelt eseményeket kezdi el mesélni, kihagyva saját élettörténeti mozzanatait. Bolemant Lilla szerint

„[m]égis, vagy éppen ezért fontos kiegészítője a történetnek azzal, hogy egy másik női sorsot és identitást mutat be, bár hiányosan és töredékesen. Éppen ez a hiányosság és töredékesség érzékelteti azonban a női sors korlátait is, s mindkét történetben jelen van.”

A narrátor nevét csak a regény utolsó lapján tudhatjuk meg, amikor Villi nevén szólítja, Máriának. Ez által a barátnő azonosul a szerző személyével, az a kevés életadat, melyet közöl magáról, a vizsgák, a külföldi utazás, a betegsége és a szanatórium nagyvonalakban a szerző életmozzanatait festik le. A visszaemlékezés, önéletírás különös formája ez, melyből éppen önmaga életének történései vannak mellőzve. Ezzel azt fejezi ki, hogy az egyéni sorsokat nem önmagukban kell vizsgálni, hanem társadalmi, szociális kontextusok révén.

A háború mintegy háttereként szolgál a regénynek. A Tüzes kemence árnyaltan mutatja be a század eleji társadalmi rendszert, amelyben a nők erőteljesen ki vannak szolgáltatva a patriarchális akaratnak, ugyanakkor a háború, habár nem ők állnak a fronton, mégis hatalmas mértékben befolyásolja az életüket, a mindennapjaikat s ez a társadalom egészére kihat.

Villivel szemben a nagymama nem lát rá a közélet történéseire, a nyilvánosságra és annak társadalmi nemek szerinti feloszlására, illetve arra a tapasztalati horizontra sem, amelyet unokája az oktatás során, a háborúban megfordulva lát. Villi lázad a hajviseletével, viselkedésmódjával, hogy szembe menjen azoknak az elvárásoknak, amik folyamatosan felé irányultak mind családja, mind pedig a társadalom részéről.

A társadalmi változások kialakulásáért egyébként nem csupán a háború volt felelős, hanem a nők felsőoktatásba való bekerülése is közrejátszott. A társadalom részéről nem csak a tanulni vágyó fiatal lányt érte atrocitás, de egész családját lesajnálás és megvetés övezte. A világ még nem volt képes elhinni azt, hogy egy nő egyedül is képes megállni a saját lábán. Maga a szerző is átélte a társadalom ilyesfajta reakcióját, és csodálkozva figyelte a háttérben meghúzódó erkölcsi normát, mely nem egyforma mértékben vonatkozott férfira és nőre. Ezt a tapasztalatot próbálta beépíteni többek között A szent szégyenbe és a Tüzes kemencébe.

A társadalom a nők felszabadítását, családból való kikerülését egyenlőnek tekintette az erkölcsök megromlásával és az úgynevezett szabad szerelem legitimációja felé vezető úttal azonosította. A „kitenyésztett” jelző Berde regényében több alkalommal is előfordul, amely öniróniaként van jelen, kritikus felhanggal telítve arra a nőiségre nézve, amit a társadalom elvár, hiszen ez a jelző kifejezi azt, hogy mennyire nem természetes az a nőiség, amely nem szabadon nőtt virág, hanem a társadalom, a leánykollégiumok tenyésztik ki, s ez ily módon mesterséges természetességgé válik.

Sebestyén Kinga: Házasságtörés – a téma visszahatása a róla szóló narrációra

A Tüzes kemence első kiadása a Nyugat gondozásában látott napvilágot, Budapesten. Az egyik első kritikai írás is itt jelent meg a műről, Schöpflin Aladár tollából. A regény ugyanakkor az erdélyi folyóiratok világában is jelentős visszhangnak örvendett. Ahogyan Berde Mária férje, Róth Jenő fogalmaz egy 1936. december 2-ai levélben:

„…értesülésünk szerint jövő vasárnap Erdélyben több helyütt is olvashatunk majd komoly recenziót. Úgy tudjuk, hogy a regény mindenütt nagy tetszésre talált. –Néhány helikoni személyt kivéve.”

Ezek az írások azon túl, hogy kritikai véleményt fogalmaznak meg a regénnyel kapcsolatban, információval szolgálnak arról is, hogy már a kortársak érzékelték, nem csak magát a regényt érdemes és kell itt vizsgálni, hanem a témából adódóan a megírás nehézségeit, a szerző művéhez való viszonyulását is.  Szentimrei Jenő szerint például az írónő:

„Nemcsak hősnőjét állítja nagy feladatok elé, de önmagát is.”

Hasonló módon veszi észre az álnéven publikáló, marxista társadalomkritikai irányból közelítő Kahána Mózes is, hogy a Berde-regény esetében figyelmet igényel a regény tartalma és formája mellett a szerző küzdelme, és Kahána szerint olykori legyőzettetése is a téma által. Így fogalmaz:

„Aztán valami nagyon szomorú dolog következik – nem annyira a szereplőkkel, mint inkább a regénnyel és írójával.”

Mindkét megjegyzés jól mutatja azt, hogy a házasságtörésről szóló regény nem könnyen, világos ok-okozati összefüggések mentén, egyértelmű döntések és értékítéletek keretében megírható téma. Főleg nem akkor, ha benne a félrelépő nő megbocsájtást nyer, és azt is olyan bonyolult módón, ahogy Berde írása kínálja. Ezért fogalmazhatunk úgy, hogy a szerzőnek valóban meg kellett küzdenie a témával. Ha számba vesszük a könyvre azonnal reagáló recenziókat, kritikákat, akkor azok eltérő véleményeiből világosan láthatjuk, hogy mely pontokon vált problémássá a házasságtörés kérdésének irodalmi megragadása. A jelentősebb írások a kor fontosabb folyóirataiban mind férfiszerzőtől származnak. Ezt azért érdemes megemlítenünk, mert szövegeikben konszenzusosan megjelenik, hogy a Tüzes kemencét nőíró írta, írhatta csak meg, és ezért ezt a szempontot az értelmezésben is figyelembe kell venni. Ez megint csak arra utal, hogy nem lesz teljes körű a vizsgálódás, ha kizárólag csak a regényre mint a művészi munka produktumára, végeredményére figyelnek, és a megírási folyamat egyéb tényezőit figyelmen kívül hagyják.

Szentimrei Jenő már idézett méltatásában a szerzőség felől a társadalmi berendezkedés és nemiség összekapcsolódása jelenik meg. Berde

„olyan feladat elé állítja magát, melynek megoldása –a nemi berendezkedés azonosságánál fogva – kizárólag asszonyíró képes.”

Molter Károly a női mivolthoz az érzékelés más elhelyezkedésű fókuszait rendeli:

„A »Tüzes kemencé«-t asszony írta, aki soha még el nem tért a goethei élményköltéstől és mindig csak háttérnek rajzolta, kitűnően a kort és környezetet.”

Molter megközelítésére azért is releváns figyelni, mert több értelmezésben is a kor és a környezete, tehát ez esetben a világháború következményeinek bemutatása vagy épp a háborúellenesség értelmeződik a regény fő érdemeként. Ez a fajta felfogás pedig átugorja, vagy legalábbis túlságosan leegyszerűsíti a regény terjedelmének jelentős hányadát kitöltő lelki bűnhődést és megbocsájtást, amelyen a hősnő keresztülmegy, s amelynek formaalakító hatása is van a regény időrendjét és elbeszélői perspektíváját tekintve. A legkörültekintőbben mégis Schöpfin Aladár jár el, mikor a megértéshez szó szerint segítségül hív egy „nagyon asszonyi asszonyt”, aki felvilágosítja, hogy

„nőknek csakugyan lehetnek és vannak ilyen problémái, asszony együtt tud érezni a regény hősnőjének lelkiismereti gyötrelmeivel.”

Egyébként Schöpflin a maga részéről hajlandó lett volna az esetet „kivételesnek, nem-általánosíthatónak tekinteni”. A legtanulságosabb Szentimrei hozzászólása lehet, mert ő amellett, hogy a regényt a szerző teljes tudásának fegyverzetében megírtnak látja, mégis hozzáteszi, hogy olyan problémát dolgoz fel, ami „az átlagos férfifelfogás szemében talán nem is jelentékeny”. Bizonyítéka ez annak, hogy a házasságot törő nő komplex lelki folyamatait feldolgozó regény valahogyan másféle figyelmet, többletinformációk figyelembevételét igényelte, tehát kényes témának számított a korban, olyannak, amit kivételesként kell kezelni, nem lehet általánosítani. Ez persze összefüggésben áll a huszadik század első harmadának felfogásával, amikor is annak ellenére, hogy –főleg a Nyugat körül– elkezdenek nők tevékenykedni az irodalomban, mégis alapvető az, hogy a művet, amit nő írt valahogyan másként kell megközelíteni, mint ami a jól megszokott férfitollból származik. A nő részéről elkövetett házasságtörés emellett ráadásul egy olyan téma, ami rá is erősített erre a meggyőződésre.

Egy másik aspektus, amiben már jóval nagyobb eltérések mutatkoznak, az a téma aktualitása. Ez alatt persze nem azt kell értenünk, hogy a 20. század első felében a társadalom mentes lett volna az ilyen jelenségektől, hanem azt, ahogyan a regény szereplői megélték helyzetüket az események forgatagában. Kahána Mózes negatív kritikájában úgy tekint Berde írásának erkölcsi, eszmei lényegére, mint ami nem választható szét a történelmi időszaktól, melybe hősei belehelyeződnek, hiába, hogy az alig volt csak egy-két évtizeddel az megírás kora előtt.

„A Tüzes kemence éppen ez volna: az a kör, amelyen belül a korszerű viszonyok, kor-eszmék és kor-erköles tüzében a kor (az akkor) emberei sülnek, akkori jellemükkel, felfogásukkal, érzésvilágukkal, boldogságukkal és ellentmondásaikkal.”

Mint ahogy a kurziválás is mutatja, Kahána szerint Berde mondanivalója csak egy jól meghatározott és már letűnt valamikorban és valaholban lehetett érdemleges mondanivaló. Meglátása az akkori Korunk vezérelveihez igazodva a polgári erkölcsök meghaladását kéri számon a regényen, amelynek fókusza éppen ezen erkölcsök nemhez és korberendezkedéshez kötődő komplexitásának idealizált bemutatása. Kahána odáig megy, hogy kijelenti annyira nem igazi, amit a túlidealizált szereplőkkel megtöltött regény tesz, hogy az már „valóságon elkövetett erőszak”. Kahána a regényt sikerületlennek tartja, és ennek magyarázatát éppen abban látja, hogy a realitás ilyenkénti megerőszakolása mindig megbosszulja magát a szerzőn és szövegén. A Tüzes kemence egyik románra fordítójának későbbi, megemlékező cikke, mintha éppen Kahána ezen gondolataival feleselne. Veronica Porumbacu Berde életművének legkiemelkedőbb darabjaként tartja számon a regényt. Írását a szerző egész ars poeticájának megidézésével kezdi:

„írói hitvallását teljes egészében megtaláljuk egy 1929-es, nagy vihart kavart cikkében, amely az Erdélyi Helikonban jelent meg, s amelyben a »vallani és vállalni«, az igazság, a realizmus mellet tört lándzsát, (…)”.

Ha pedig így van –gondolkodik Porumbacu–, akkor miért ne lenne ez a jelmondat igaz a  Tüzes kemencére is? Azt azonban, hogy a mű minden szempontból realisztikus lenne, természetesen nem fogadhatjuk el kritikátlanul, Kahánához hasonlóan valóban beláthatjuk, hogy a Tüzes kemence szereplőinek idealizáltsága megzavarja, vagy legalábbis kérdésessé teszi ezen olvasat teljes körű működhetését. Ami valóban következetesen jelen van Berde életművében, legkiemelkedőbben asszonyi témát feldolgozó műveiben, de más, történelmi ihletésű munkáiban is, az saját megfogalmazásában így hangzik:

„ma is teljes egészében érzem és vallom, hogy a nőt teljes, emberi lábra kell állítani”.

Ez a megvilágítás így legitimálja a regény aktualitását, de ebben  az esetben akkor megint szemponttá válik egy regényen kívüli, azt meghaladó szempont, a szerző kiléte és általános célkitűzése. A téma ez irányú megközelítése köszön vissza a következő hozzászólásokban is: Berde ezen írása is az egyszerű, örök és legnehezebb kérésre keresi a feleletet, a regény az „örök asszonysors egyik új és mégsem új” megragadása. Azonban azt, hogy konkrétan honnan is ered, és miben áll ezeknek az eltérő véleményeknek a lényege azt legvilágosabban Benedek Marcell leveleiből olvashatjuk ki:

„Azt hiszem, az utolsó nemzedék vagyunk, amelyet egy ennyire finom erkölcsi kérdés érdekel még, sőt, ha Zilahy Két fogolyá-nak egy hasonló motívumára gondolok, (amikor a hősnő egyáltalán nem csinál kázust abból, hogy összeroncsolt arcú imádójának egyszer odaadja magát) – talán el is késtünk már.”

A házasságot törő, majd vezeklő és speciális módon bűnbocsánatot elnyerő asszony történetének megírása és fogadtatása tehát legfőbbképpen az eset megítélésének szempontjából nem egyértelmű. A probléma ott jelentkezik, ahogy már a fentebbi két megközelítéssel is rámutattam, hogy szerző és olvasó erkölcsi ítélete nem egyértelműen azonos. Benedek Marcell mondhatni elitista módon szomorgó meglátása megmutatja azt, hogy a házasságtörés társadalmi fogadtatása mennyire függvénye a történetiségnek, ami szintén egy olyan aspektus, ami problematikussá vált a Tüzes kemence esetében. A regény témája tehát mibenlétéből fakadóan feltűnő módon alakította nem csak a róla szóló narrációt, mint később részletesen bemutatom, de a fogadtatástörténetet is. A mindenkori olvasóközönség eltérő befogadási háttere miatt történő  problematikussá válási lehetőségére mutat rá Jancsó Elemér is az 1967-es kiadáshoz készült előszavában, („férfi és nő örökké időszerű viszonyát boncolgatja”), hozzáfűzve:

„itt már nem az általános, örök férfi-nő problémára esik a hangsúly, hanem nagyon is konkrétan Berde koráról, hazai társadalmáról van szó”.

Ezt, ha csak futólag is, azért lehet érdemes megemlítenünk, mert a történelmi korhoz kötöttség mellett a helyhez kötöttség is különböző értelmezéseket kap az egyes elemző hozzászólásokban. Jancsó fentebbi véleményétől eltér például Molter hozzászólása: „Erdély legmélyén Európát beszéli”. Míg Szentimrei Jenő véleménye inkább hasonlít a jancsói megközelítésre:

„minden ízében jellegzetesen transzilván műalkotás”.

A Tüzes kemence helyei földrajzilag nem mind pontosan azonosítható, de jól tipizálható, valóban transzilván környezetet felvonultató helyek. Az említett két kritikai hozzászólás lényeginek tartja kiemelni a helyhez kötöttséget a regénnyel kapcsolatban –mindkét fentebb idézett részlet zárómondat–, s így valamilyen módon rávilágít az irodalmi műben annak a településstruktúrai változónak a megjelenésére, amelyre a házasságtörésről való gondolkodás komplexitásának bemutatásakor is utaltam. Akkor is, ha ugyan érezhető, hogy abban az esetben, ahol a hely kap szerepet az értelmezésben, a mű olvasatának fókuszai inkább a háború hatásainak bemutatására, a háborúellenességre esnek.

 

A legtöbb egymásnak ellentmondó értelmezés mégis a Tüzes kemence formai megoldásai és a benne megjelenő lélektaniság körül keletkezett. A mű szerkezete valójában a regény tárgyának okozata. Ahhoz ugyanis, hogy Berde meg tudja írni egy házasságtörést elkövetett asszony bűnhődését és feloldoztatását, ami ráadásul magában a bűnösnek tekintett lélekben történik, szüksége volt egy olyan megoldásra, amelyben elegendő időt ad karakterének az önmegértésre, s amely belső lelkik folyamatot aztán mégis láttatni tudja az olvasóval is. Ezért szakítja meg az írónő az időrendet, s ezért kapjuk az események magyarázatát jóval később, mint ahogy azok megtörténtek. Nem egyszerű irodalmi retardáció ez, hiszen a regényben a lényeg nem is magán a szereplői cselekedeteken van, hanem azok szereplő általi megértésén, feldolgozásán, és ami mindezekből következik, kimondhatóságán. Ez utóbbinak kiemelt fontosságot tulajdoníthatunk, ha felidézzük az írónő fentebb már idézett nyilatkozatát, melyben hangot ad mindenkori céljának, miszerint vágya a nők emancipálása. Olyan felkiáltás ez, ami elsődlegesen nem is csak a férfiakhoz szól, teret könyörögve ki tőlük a másik nem számára, hanem a nőkhöz, akiknek el kell kezdeniük felelősségteljesen viselkedni a társadalom egészével és önmagukkal szemben is.

Berde vágya, hogy a nők önmagukban fedezzék fel problémáik megoldásának lehetőségét, és aktívan forduljanak is ehhez ahelyett, hogy passzívan a férfitől várnák a segélynyújtást.  A Tüzes kemence is elsősorban egy ilyen tudatosság felébresztését, propagálását szolgálja, s ebből a megközelítésből látszik, hogy Berde mennyire távol helyezkedik el a l’art pou l’art elképzelésétől. A szerző számára a regény túlmutat önmagán, s legfőbb értéke akkor válik valóban értékké, ha elindíthat bizonyos társadalmi mentalitásbeli változásokat. Ezért a Tüzes kemencében Berde úgy akarta a házasságtörés feldolgozása során emancipálódó, s közben végig erkölcsösnek is maradó asszony belső történéseit megírni, hogy azok egyszerre legyenek lélektanilag hitelesek, s megragadhatóak egy olyan formában, amelyben közvetíthetőek a közönség számára is. A regény tárgyának visszahatása a narráció formájára éppen ebből az igényből következik. A hiteles lélektani megragadhatóság idézte elő az időrend megbomlását.

A regény mintegy tíz évet ölel fel a főhősnő, Villi életéből. Az olvasó azonban nem követi végig a szereplőt a tíz év történései alatt. A regény második felében, a házasságtörési aktus megtörténte után az olvasó Villi retrospektív elbeszéléseiből ismeri meg a tíz év eseményei közül csak a legfontosabbakat, a hangsúly ugyanis Villi lelki folyamatainak leírásán van. Az időnek ez a fajta kezelése hitelessé teszi az olvasó számára a belső lélektani harc nehézségét, hiszen hosszú évek küzdelmeként jeleníti meg. A közönség felé való közvetíthetőséget pedig úgy oldja meg a szerző, hogy Villi utólagos elbeszélését átszűri egy lényegében kívülálló megfigyelőn, a narrátoron keresztül, aki nem más mint a főhős barátnője. Így ugyanis nem volt elég csak azt megírni, hogy a hősnő sikeresen megküzdötte saját belső csatáit, s ennek valamilyen zavaros, elnagyolt tartalmát megadni, hanem Villinek mindezt verbalizálni is tudnia kellett olyan módon, hogy az a barátnő számára is érthető legyen. Mindezt a mű Villi folyamatos kimondási kényszerével indokolja, magyarázza.

Azonban a szerző olvasók mentalitására való hatni akarása legitimálja azt az értelmezési réteget is miszerint, azért kellet Villinek olyan módon megkonstruálni tudni lelki történéseinek elmondását, hogy azt a kívülállóként hallgató barátnője is megértse, hogy hasonlóan a narrátorhoz, a kívülálló olvasó is át tudja látni, és tanulhasson belőle. Ebből a nézőpontból válhat jelentésessé az is, hogy a barátnő nevét csak a legutolsó oldalon tudjuk meg, mikor Villi „Máriám”-nak szólítja őt. A regény teljes folyamán nem volt fontos a narrátor kiléte addig, amíg megfigyelői és közvetítői funkcióját betöltötte. Ezért is hat a meglepetés erejével, mikor az olvasó a mű zárlatából megismeri a szereplő-narrátor nevét, ami egyezik a szerző keresztnevével. Ha ezt úgy olvassuk, hogy Berde valamilyen módon beleírta magát a regénybe, akkor az a Tüzes kemence esetében nem csak egy újabb reflexiós szint beemelését jelenti, hanem mintha a szerző ezzel fel is hívná a figyelmet regényének a valóságot, társadalmat megszólító mondanivalóként való olvasására és megszívlelésére. A Tüzes kemence esetében mindezek fényében elsősorban az irodalmi alkotáson túlmutató célkitűzés megvalósítása hívja elő a formai megoldást, de Berde nem mulasztja el azt a tartalom szintjén is indokolni többször hangsúlyozva a főszereplő vágyát az önkifejezésre. Ez lehetne tehát egy magyarázat a Schöpflin Aladár kritikájában következőképpen megfogalmazódó, de megválaszolatlanul maradó kérdésre:

„Itt, a szerkezet kérdésében vitatkoznom kell vele. Mért kapok mindent őrajta, az első személyben beszélőn keresztül, aki passzív, csak szemlélő és értelmező?”.  

Már csak ebből az egy kérdésre megadott válaszból is látszik, hogy Berde Mária regényében milyen szoros összefüggésben áll egymással a lélektani tartalom és a forma, ezért nem is érdemes ezekről külön-külön beszélnünk. Kapcsolatukat azonban annál is érdemesebb górcső alá vennünk, mert e tekintetben a recepciótörténetet át- meg áthálózza az eltérő vélemények szövevénye. Ami azonban ezt még izgalmasabbá teszi, az az, hogy látván a nem éppen kedvező hozzászólásokat, leveleivel maga a szerző is részt vett a kérdés körül kiépülő párbeszédben. Bizonyíték ez arra, hogy valóban nem volt problémátlan a lélektanra ilyen nagy hangsúlyt fektető házasságtörő regénynek sem megírása, sem befogadása, olyannyira nem, hogy maga a szerző is látta, el-elcsúszik egymás mellett a szerzői intenció és az értelmezés. A legfőbb csomópontjai ennek a problémakörnek: a lélektaniság kezelése, az ebből következő műfajiság és a szerkezet uralása.

Berde Mária férje, Róth Jenő 1936. december 3-án levélben kérte fel az írótársat, Molter Károlyt, hogy írjon kritikát a Tüzes kemencéről, amelyhez Molter előzetesen már levélben gratulált. A felkérésben Róth idézi és értelmezi Schöpflin Nyugatban már megjelent kritikáját.

„[Schöpflin] rátapint a t.képpeni legkényesebb pontjára Villi bukásának, amely a tett pillanatában tudaton kívülről tör fel benne, s amelyről csak a történet legvégén, hosszas érdeklődés után tesz vallomást, hogy ti. nem csak akarta, hanem érzései és érzékei is sodorták, amikor elkövette botlását. Téved azonban Schöpflin, amikor azt hiszi, hogy e motivumot a szerző csak véletlenül, vagyis nem tudatosan alkalmazta. (…) Mindezeket azért közlöm veled, hogy tisztán lásd e lényegbevágó kérdésekben a szerző intencióit.”

Hiába jelezte azonban Róth, hogy a szerző hol nem ért egyet a már megjelent hozzászólással, Molter kritikáját sem fogadták el minden részletében. December 12-ei levelében Róth így reagál arra:

„Aztán itt kísért megint Freud! Igazán nem értelek, öregem. Már-már az a benyomásom támad, hogy ez klisé vagy rögeszme. Annál is inkább meglep ez a meghatározó jelződ, mert magában a regényben a főhősnő is elhárítja botlása indokolásának s lelki válsága föltárásának ilyen receptszerű értelmezését. A tudatalatti s tudaton kívüli is az írók műveiben sokkal régebbi keletű, mint Freud vagy Adler; s Flaubert, Jensen, Dosztojevszkij stb. nem Freudtól tanultak, hanem ellenkezőleg, Freud igen sokat tőlük.”

Emellett Róth kifogásolja Molternek azt a véleményét is, miszerint Berde regénye néhol közel jár a giccshez, javítja Moltert mondván, hogy nem azért nem könnyű lektűr a regény, mert olyan a formája amilyen, hanem mert a témája ennyire lélektani, és így aktív olvasást igényel az olvasótól. Magában Róth leveleiben is jelentkezik azonban az ellentmondásosság, először elismeri, hogy Villi cselekedeteiben van valami tudat számára elérhetetlen, majd mégis kifogásolja, hogy Molter bevonja értelmezésébe Freud tudatalattival kapcsolatos fejtegetéseit. Hogy ez az ellentmondás miért jelentkezhet, arra megoldást kínál Császár Elemér Budapesti Szemlében megjelent kritikája. Császár üdvözli az újszerű formai megoldásokat Berde regényében (ezt Róth is idézi első levelében), de kifogásolja a történtek alaptalanságát Villi motivációját illetően (Róth ezt már nem írja meg Molternek).

Palkó, a szerelmes unokatestvér ugyanis nem kényszeríti, még csak nem is könyörög Villinek, aki mégis odaadja magát neki egyetlen alkalommal, hogy majd évekig hordozza lelkiismerete terhét. Erre a kritikai meglátásra maga Berde Mária reagált, s levelében ő is elismeri, hogy „kényszerhelyzetet” kellett teremtenie, egy olyan döntést kellett meghozatnia hősével, amelyet egy ilyen jellem rendes esetben soha nem hozna meg. A kényszerhelyzet előidézését pedig a világháború mindent felforgató hatásából következőként állította fel.

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy valamelyest a szerző is érezte, hogy regényében nem hiánytalanul követhető le az okok és okozatok kapcsolata, s éppen ezért tűnik furcsának, hogy Róth ilyen egyenesen utasítja el a freudi tanok mentén történő értelmezést, hiszen éppen a tudatalatti logikája engedné meg azt, hogy felbomoljon az ok-okozat viszonya. Ráadásul a műben felfedezett mélylélektaniság a későbbi értelmezésekben sem tűnik el (lásd pl. Veronica Porumbacu). A legjobban talán mégis Szentimrei Jenő összegzi a lélektaniságnak e nem elemző megközelítése (Villi leki csatáit csak eredményeik felől ismerjük meg, nem követjük végig, mint ahogy Flaubert teszi Bovarynéval) és a forma közti viszony műfajiságra való kihatását. Szerinte

„a lélekelemző nagyregény már-már divatjamúlt műfaja új erővel és új létjogosultsággal élemedik meg Berde Mária avatott tolla alatt.”

Az a regénytípus, ami Flaubert-rel és Thomas Mann-nal zenitjére érkezett már, azért tudhat újat mutatni, mert nem elemző, hanem „szintetikus módszerrel” dolgozik.

Képtalálat a következőre: „berde mária”

Nyitókép: Berde Amál festőművész és Berde Mária író. Forrás: Balassi Intézet

Comments